Száz éve még nem volt sikk a napszemüveg – sőt, épp ellenkezőleg, kicsit cikis holminak számított. Mert tudni lehetett, hogy aki hordja, az vagy vak, vagy szifiliszes. A kék és zöld lencse ezért szégyenbélyeg volt.
Ma már tudjuk: a napszemüveg nem eszetlen divathóbort, hanem nagyon is hasznos holmi, mert az UV-sugárzás komolyan károsíthatja a szemet. Eleink ezzel nem voltak tisztában, de azért a napszemüveget ennek ellenére már jó pár száz éve feltalálták. Mert akinek érzékeny volt a szeme, annak ez régen is kellett.
Néró császár smaragdja
Idősebb Plinius írt róla, hogy Néró császár egy csiszolt smaragdon át nézte az Arénában a gladiátorjátékokat, ezért a legtöbben ezt a pillanatot tartják a napszemüveg születésének, még akkor is, ha ennek a kőnek nyilván nem volt még szemüveg formája.
A történet nagyon látványos (sokan megfestették), és van benne némi logika is, mert Néró nevelője, Seneca, mestere volt a különböző lencséknek és tükröknek. Ha tehát ha a császár rövidlátó volt (amit nem tudunk), akkor logikus, hogy megpróbált számára valamilyen kezdetleges szemüveget készíteni. Csak hát erre a smaragd nem igazán alkalmas – mert nem tiszta, hanem felhős kő, teli zárványokkal, buborékokkal. Ha ezen át akarta meglesni a császár, mi is történik a porondon, akkor bizony nem sokat láthatott.
Néró talán a jövőt szerette volna látni a smaragdon át (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)
Épp ezért senki nem tudja pontosan, miért is használta közel kétezer éve Néró azt a bizonyos csiszolt követ. Azért nézett smaragdon át, mert úgy vélte, hogy ez gyógyítólag hat majd a szemére, vagy azért, mert zavarta az erős fény? Esetleg a jövőt akarta így meglátni? A korban a drágakövekhez nagyon sok babona társult, épp ezért lehet, hogy a napvédelem kicsit sem játszott szerepet abban, hogy a szeme elé tette. És persze még az is lehet, hogy egyszerűen csak be akarta mutatni az alattvalóinak, hogy mekkora új smaragdja van…
A zöld szín amúgy nem lett volna rossz választás, arra ugyanis már a 18. században rájöttek a kutatók, hogy a gyengén látók számára a zöld szín a legjobb választás. Amikor 1829-ben az első igazi színezett lencséjű napszemüvegek megjelentek, úgy reklámozták, hogy „áldás az öregeknek”, mert a zöld színű lencse nyújtja a legélesebb kontrasztot, és minden extra dioptria nélkül is élesebb a látvány.
Eszkimó hószemüveg
A hó legalább olyan vakító erejű tud lenni, mint a nap – jól tudja ezt minden síelő. Az északi, havas területeken élő emberek ezért már jó kétezer éve rájöttek, hogy valamivel védeni kell a szemüket a hóvakság ellen. Többféle anyagból készítettek kezdetleges szemüvegeket, fából, csontból és szalmából is, nagyjából mind ugyanúgy néz ki: letakarják a szemet, és csak egy vékony rést hagynak, amelyen kitekinthet a hordója. Bár az inuit hószemüveg furcsa látvány, meglepően hatékony.
Eszkimó hószemüveg (Fotó: Julian Idrobo)
Kínai füstös kvarc
Az 12. században a kínaiak kezdték el sötét színű lencsével eltakarni a szemüket – de nem a szabadban, a nap ellen, hanem a szobában. Méghozzá kifejezetten a peres ügyek intézésekor. A bírók ilyenkor ezzel a speciális, sötét lencsés szemüvegszerűséggel takarták el a szemüket, hogy nehogy a szemükből kiolvashassák a vádlottak, hogy mit gondolnak, és részrehajlással vádolhassák meg őket.
12. századi kínai napszemüveg (Fotó: Longe Optical / Facebook)
Goldoni-szemüvegek
Az első nap ellen védő, szemüveg formájú holmit Olaszországban gyártották a 18. században, méghozzá Muranóban, és a velencei gondolások takarták el vele a szemüket, mert őket valóban zavarta a folyamatos napfény. Ennek már UV-védelme is volt, és igen, főleg zöld színű lencse volt benne. A nevét arról kapta, hogy Carlo Goldoni, a híres drámaíró is igen szerette hordani. Bár meglepően modern külseje van, nem számított különösebben menő vagy divatos holminak – olyasféle segédeszköznek tartották, mint mi manapság a hegesztőszemüveget. Ha valaki védeni akarta magát a naptól, inkább felvett egy kalapot – ami mellesleg ma sem rossz megoldás, mert nemcsak a fényt, de az UV-sugárzás mértékét is a felére csökkenti.
Fényérzékeny betegek számára
Orvosi segédeszközként a 18. században egyre többen kezdtek napszemüveget hordani – főként azok, akik szembetegség miatt nem bírták a napfényt. Mivel számukra fontos volt a teljes körű védelem, a korabeli napszemüvegeknek nem csak elöl, de a száron is volt lencséje, hogy az oldalirányú fényt is tompítsa. Azért volt rájuk hirtelen nagy szükség, mert a szifilisznek, ami a korban igen elterjedt volt, a fényérzékenység az egyik vezető tünete – persze a fekélyek és a demencia mellett. A másik az úgynevezett „nyeregorr”, az a bizarr deformitás, melynek során az orrnyereg szabályszerűen besüppedt az arcba. A szemüveg ebben az esetben is praktikusnak számított, mert a keretére akár egy fémből készült műorrot is rá lehetett erősíteni, így kevésbé volt riasztó az arc látványa. A napszemüveg azonban ettől elég rossz hírűvé vált.
Napszemüvegcsipesz
Az emberek régóta kínlódnak azzal, hogyan is rögzítsék a szemüveget a fejen. Bár arra viszonylag korán rájöttek, hogy csiszolt lencsén át nézve nagyobbnak tűnnek a betűk, de a fül mint rögzítésre alkalmas eszköz viszonylag későn jött a képbe.
Kezdetben a mai úszószemüvegekhez hasonló módon kötésekkel, bőrszíjakkal próbálták rögzíteni, esetleg a viselő által hordott kalaphoz. Aztán jött a kézben tartható nyeles lornyon (egy és két szemre való változatban is), és persze a kezdetektől próbálták tökéletesíteni a szár nélküli, orron ülő szemüveget is (ebből az egyik legrégebbi fennmaradt példányt a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik: 1470-ből származik, bőrből készült, és egy oltár felújítása során találták meg a táblák közé becsusszant darabot). Sokáig minden kényelmetlensége ellenére ez volt a legnépszerűbb fazon – ezért az 1900-as években egy Richardson nevű szemész pontosan ilyen alakú napszemüvegeket gyártott – az ő újítása az volt, hogy a hagyományos szemüvegre lehetett rácsippenteni az ő zöld üvegből készült napvédő okuláréját.
A menő pilóták
A változást az utazás gépesítése hozta el. A nagy sebességnél szükség volt a szem védelmére, hiszen az első autókban nem volt még szélvédő: por, korom, füst, szél, bogarak kerülhettek a vezető vagy az utasok szemébe. Kezdetben az élelmes szemüveggyártók még a vonatozáshoz is szemüveget ajánlottak. (Ne feledjük, akkoriban az emberek attól féltek, hogy megfulladnak a vasúton az óriási sebesség miatt, jogos hát, hogy mindenképp védeni akarták a szemüket is.)
A szemüveg ekkor vált a szabadság, az utazás és a gazdagság jelképévé. Ezt csak erősítette, amikor megjelentek a repülőgép-pilóták – és ők speciális szemvédelmet kívántak. Az első világháború idején ez még olyan otromba, nagydarab eszköz volt, mint egy búvárszemüveg, hogy teljes védelmet adjon. De ekkor még inkább praktikus, mint divatos holminak számított.
Fotó: Buyenlarge/Getty Images
A második világháborúra azonban sokat fejlődött a technika, megjelentek az elegáns, divatos, könnyen és kényelmesen hordható napszemüvegek, amilyeneket a hadsereg legmenőbbnek számító katonái hordták. Ezeknek a formája teljesen olyan, mint amit ma is használunk.
Elterjedésüket nagyban segítette, hogy épp ekkor találták fel az antibiotikumokat is, és hirtelen gyógyíthatóvá vált a szifilisz, így a napszemüveg eredeti, gyógyászati funkciójáról elkezdtek megfeledkezni az emberek. A napszemüveg pedig a menőség és a szabadság szimbólumává vált.
A sztárok kelléke
A napszemüvegek igazi elterjesztői azonban a filmsztárok lettek, akik eredetileg, az 1920-as években azért kezdtek napszemüveget hordani, mert a korabeli lámpák fénye a forgatások alatt szemet megviselő módon erős volt, ráadásul a gyakori fotózások erős, magnéziumos vakuja is megviselte őket. Gyakran volt vörös, gyulladt a szemük, ezt takarták a napszemüveggel.
Később azonban rájöttek, hogy napszemüveg nehezíti az ember felismerését is, így az egyre növekvő méretű napszemüvegekkel az inkognitójukat próbálták megőrizni. Az emberek pedig elkezdték utánozni a sztárokat – és valljuk be, ez végül is egész hasznos divat lett, mert a szem egészségének megőrzéséhez egy jó napszemüveg tényleg elengedhetetlen.