Így jutottunk el az tüllszoknyás csivavákig – A kutyaruhák divattörténete

A kutyatartók körében az egyik legtöbb vitát kiváltó téma, hogy kell-e, egyáltalán szabad-e az ebekre ruhákat, illetve kiegészítőket aggatni? Meddig szolgálja valóban az állat védelmét és kényelmét és honnantól számít állatkínzásnak? Ártatlan hóbort csupán, vagy a négylábú megalázása? A gazdi szeretetét és gondoskodását vagy sokkal inkább az egoizmusát fejezi ki? És egyáltalán kiknek köszönhető ez a trend, vagy épp kiket kell érte hibáztatni? Most ez utóbbi kérdéssel foglalkozunk behatóbban…

Egyiptom, Kína, Róma

Bár az ókori egyiptomiak macskaimádata közismert, kutyákat is tartottak – főleg vadászat céljából –, és az elsők között voltak, akik az állataikat elkezdték öltöztetni, igaz, még csak díszes nyakörvekkel, gallérokkal. Ezek a kiegészítők készülhettek drága, nehezen beszerezhető anyagokból, így bársonyból vagy selyemből, de bőrből is, akár réz, bronz vagy arany rátétekkel. A nyakörveket gyakran a négylábú életének kiemelkedő eseményeiről készült, művészi igényű illusztrációkkal is ellátták. Egy ilyen darabot találtak például az időszámításunk előtt 1440 körül élt Maiharpiri kriptájában is: a nemesember mellé temették vadászkutyáját, melyről tudható, hogy a Tantanuit névre hallgatott, ugyanis néhány vadászjelenet mellett ez is bele volt karcolva a nyakörvébe.

Nagyjából az egyiptomiakkal egy időben Kínában is divatba jöttek a nyakörvek, melyek lényegében drágakövekkel kirakott nyakláncok voltak. Erre szolgálnak bizonyítékul a Krisztus előtt 344 és 309 között élt csungsani király, Cuo sírjában talált kutya földi maradványai, melyet egy színarany, türkizzel ékesített nyakörvben helyeztek örök nyugalomra gazdája oldalán.

Az ókori Rómában népszerű kutyafajta volt a molosszus: a harci ebek a csatába is elkísérték gazdáikat és a testi épségük védelme érdekében a katonákéhoz hasonló páncélzatot kaptak. Szintén e nép találmánya a szegecses nyakörv, melynek korabeli változatából hatalmas, éles, fegyvernek is beillő tüskék álltak ki. Előfordult olyan is, hogy a kutya teljes páncélzatát ilyen tüskékkel borították be. Az ókori rómaiak ugyanakkor kedvtelésből tartott ebeiket is szívesen csinosítgatták egyedi és drága kiegészítőkkel. Julius Caesar állítólag egy alkalommal meg is dorgálta alattvalóit, amiért a kutyáikra több időt és pénzt áldoznak, mint a gyerekeikre. A régészek Pompeii romjai között is rábukkantak egy kutya maradványaira, melynek nyakörvét speciális eljárással vizsgálták meg alaposabban: akkor derült ki, hogy azt egy illusztráció díszítette, mely annak állított emléket, hogy a négylábú megmentette gazdáját egy farkas támadásától.

Védelem és úri huncutság

A középkori Európa hadseregeiben és a spanyol hódítók körében is kifejezetten népszerűek voltak a kutyapáncélok, melyek nem csupán védelmi funkciót láttak el, de akár arra is alkalmasak voltak, hogy azokkal sérüléseket lehessen okozni az ellenségnek. A királyi udvarokban mindeközben divatba jöttek a kutyakabátok, illetve az ebeknek készült nyakékek. Az egyébként hírhedten fösvény XI. Lajos francia király például a kedvenc agarát Cher Ami-t egy 20 gyöngyszemmel és 11 rubinnal kirakott, skarlátvörös bársony gallérban járatta.

Míg korábban a kutyák kedvtelésből való tartása jellemzően királyi vagy nemesi luxusnak számított, a reneszánsz kortól kezdve egyre szélesebb rétegek engedhették meg maguknak. Ezzel együtt megjelentek a nem elsősorban esztétikai célokat szolgáló, hanem praktikus funkciót betöltő nyakörvek is, melyek általában megfizethetőbb anyagokból, például bőrből készültek, persze drágakövek nélkül. A nyakörvekre ebben az időszakban gyakran zárat is szereltek, illetve a tulajdonosra utaló dekorációkkal, felirattal látták el, hogy az állat beazonosítható legyen abban az esetben, ha valaki ellopná. Az arisztokrácia köreiben ugyanakkor még inkább felfutott a kutyák öltöztetésének, ékszerezésének divatja. A 17. században jelentek meg az első kutyáknak való „hajcsatok”, a nyakörveket pedig nagy előszeretettel díszítették harangocskákkal.  

A 18. század egyik legnagyobb négylábú divatikonja XV. Lajos kedvenc spániele, Filou volt. A kutya gyémántokkal kirakott arany nyakörvet viselt és saját bársonypárnán aludt. A francia király azt monda róla: „Ő a világon az egyetlen, aki önmagamért szeret.”

1833-ban a 14 éves Viktória hercegnő – a későbbi brit uralkodó – így írt első kutyájáról: „Skarlátvörös kabátba és kék nadrágba öltöztettem az édes kis Dash-t.” Egyik életrajzírója szerint a spániel volt Viktória legközelebbi barátja gyerekkorában.

Ebben az időszakban a kutyáknak készült ruhákat egyébként még nem nevezték kutyaruhának, valójában az emberi öltözékek kicsinyített másai voltak. Az arisztokrácia úri huncutságából aztán a 19. századtól kezdve, fokozatosan vált jövedelmező iparág, melynek első központja – talán nem meglepő módon – Párizs volt. A divat fővárosában már ekkor megnyíltak az első kutyáknak készült ruhadarabokat és kiegészítőket árusító butikok.

Bűnös és groteszk?

„Egyesek bűnösnek és groteszknek tartják, hogy kvázi emberi szokásokat vetítenek ki ezekre az aranyos kis kutyusokra” – írta Paul Mégnin francia író-újságíró Nos Chiens (Kutyáink) című könyvében, melyben részletezte azt is, hogy az igazán divatos kutyák gardróbjában ekkortájt már a nappali és estélyi öltözékek mellett utazáshoz, illetve strandoláshoz illő szettek is megtalálhatók voltak. Egy másik francia szerző, Alfred Barbou Le Chien: Son histoire, ses exploits, ses aventures (A kutya: története, eredményei, kalandjai) című 1883-ban megjelent könyvében szintén arról ír, hogy a kutyák számára gazdagon díszített öltözékek, szépen hímzett kabátkák, meleg téli és könnyű nyári ruhák is kaphatók.

Jean Robert szakíró az ebek gondozásáról szóló egyik könyvében már határozottan kiállt a kutyák öltöztetésének gyakorlata mellett, azzal érvelve, hogy az  a józan ész határain belül igenis hasznos lehet az érzékenyebb fajták számára, különösen télen.

5 milliárd dolláros iparág

Az elmúlt évtizedekben – különösképp az ezredforduló óta – a kisállat-divatipar gigantikus és folyamatosan fejlődő ágazattá nőtte ki magát, szezonról szezonra változó trendekkel, kimondottan állatokra szakosodott divattervezőkkel, alsó- közép- és luxuskategóriás márkákkal, divatbemutatókkal és persze influencerekkel. Az üzleti lehetőséget meglátva ráadásul egyre több emberi divattal foglalkozó márka is piacra dob kutyaruha-kollekciókat. A Fortune Business Rights elemzése szerint 2020-ban az iparág 5,1 milliárd dolláros forgalmat bonyolított, mely az előrejelzés szerint 2028-ra 7 milliárd dollárra is felszökhet. 

Az állatvédők ugyanakkor időről időre szót emelnek a kutyák – és más háziállatok – öncélú divatoztatása ellen. Néhány éve a brit RSPCA (Királyi Társaság az Állatokkal Szembeni Kegyetlenség Megelőzése Érdekében) jogi lépéseket helyezett kilátásba a kedvenceiket „túlöltöztető” kutyatulajdonosok ellen. Hangsúlyozták, hogy az állatok egyik alapvető igénye, hogy természetes módon viselkedhessenek, ám ha ruhákat és kiegészítőket adnak rájuk, az korlátozhatja őket ebben. „Aggódunk amiatt, hogy az állatokat divatkiegészítőnek tekintik. Ez megalázó és rossz üzentet közvetít. Állatot tartani hosszútávú elkötelezettség” – mondta akkoriban a társaság egyik szóvivője.

A világ legismertebb állatvédő szervezete, a PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) egy közleményében pontosan megfogalmazta, milyen szempontok mentén érdemes döntenünk arról, hogy felöltöztetjük-e a házikedvencünket: „Ha hidegebbre fordul az idő odakint, néhány rövidszőrű kutya számára kellemesebb, ha pulóvert, kabátot, illetve cipőt visel, ami megvédi a fagyos hőmérsékletektől. Azonban még ebben az esetben is az állat kényelmét és jólétét kell elsősorban szem előtt tartani. Jól illeszkedik-e a ruházat? Mennyiben csökkenti a mozgás szabadságát? Szomorúnak tűnik-e az állat a ruhákban?”

Források: via1, via2

Még több divattörténet

• 8 szépségápolási termék, ami több száz éve nem ment ki a divatból
• Szégyentelen színek – a hajfestés történelme
• Tömésben az erő! – A válltömés divattörténete