Gyerekkorom összes nyarát Felsőgödön töltöttem, kis családi nyaralónkban, egyutcányira a Dunától. Felsőgödön tanultam meg igazán biciklizni egy lila, kontrafékes BMX-en – először két kézzel, majd egy kézzel, aztán pár másodperc erejéig kéz nélkül is –, anyám legnagyobb örömére. Túl messzire nem bringázhattunk el, csak a környező utcák aszfaltjaira nyomhattuk rá a kontrafékes gumicsíkot, és maximum Sződliget határáig tekerhettünk el a gáton. Talán a tiltás miatt is tűnt az akkor még vadregényes, mára félig-meddig beépített ártéri rész annyira rejtélyesnek, hogy TH-nak, azaz Titkos Helynek neveztük el, és gyermeki mágikus gondolkodásunk folytán mindenfélét (kémeset, rablósat, vámpírosat) fantáziáltunk róla. A Titkos Hely ma már sajnos nem annyira titkos, sőt kifejezetten nyüzsgős lett a lakónegyed és a bicikliút melletti Sportterasz nevű bringás pihenőhely miatt, ahol bedobhatsz egy frissítő fröccsöt vagy megehetsz egy fekete hambit, ha már régóta tekersz a Dunakanyar felől, vagy épp az ellenkező irányból: Pestről Vác felé.
Innen egyébként érdemes továbbmenni Vác irányába, mert a bringaút egy viszonylag érintetlen, varázslatos ártéri erdőn keresztül vezet egészen a Vác határát jelző „Bunyevác” feliratig az aszfalton. (Vannak ennél szofisztikáltabb, sőt spirituálisabb feliratok is a gáton – sok kilométer után igazán megnyugtató például „Az út maga a cél” üzenet a betonon.) A Vác–Sződ-határtól az ártéri erdőt – melyet én csak „Tündérerdőnek” becézek, de egyébként van itt egy tanösvény is, ahol tündéreket ugyan nem, de mindenféle vízi pockokat, molnárkákat meg hermelineket leshet az ember – lassan hatalmas platánsoros parkerdő váltja fel, hogy aztán egy tágas parkra kiérve feltűnjön a váci székesegyház kupolája, és végre eltűnjenek az árnyasban ránk tapadt szúnyogok.
Tündérerdő
Az út maga a cél
Biciklivel Felsőgödön és környékén
Biciklivel Felsőgödön és környékén
Jó fej halőr, rossz fej szúnyogok
Mi most azonban az ellentétes irányba indultunk el a bicikliúton, melyet az ígéretek szerint már idén júliusban elkezdenek felújítani. Nem fog megártani neki, mert ha jól emlékszem, gyerekkoromban (nem mondom el, hány éve) is ugyanez a bicikliút volt, sőt a Göd régen Facebook-oldal egyik feltöltött fotója alapján már a hetvenes években is. Az út aztán letér a gátról, de kárpótolnak a gyönyörű gödi villák és kertek. A Gödi Almanach egyik cikke szerint „Göd (korábban Alsógöd, Kisgöd és Felsőgöd) településen 130-140 régi ház őrzi az egykori villatelep létét.” Szerencsére tényleg sok villa, villakert maradt meg az eredeti állapotában, lehet kukucskálni és még inkább irigykedni.
Aki viszont inkább a természetben gyönyörködne, annak sem kell sokáig tekernie: hamarosan előbukkan a gödi Feneketlen-tó, ahol nemcsak romantikusan üldögélni, de pecázni is lehet, ha pedig már szomjas vagy, betérhetsz a Tó bisztróba (ha szerencséd van, egy jó kis zenei estet is kifoghatsz). A Feneketlen-tóról izgalmas legendák terjengnek. A 18. században téglagyár működött itt, melyet a szóbeszéd szerint aztán elöntött a víz, és a tó mélyén még mindig ott pihennek a munkagépek maradványai, sőt állítólag holttesteket is felszínre vetett a víz. Persze megértem, ha mindezek után nincs kedved épp itt pecázni. Veszve semmi sincs, még pár kilométer Dunakeszi irányába a bicikliúton, és egy kitárt vaskapu fogad – kábé mintha valami 19. századi romantikus regénybe pottyannál. Itt található egy újabb ártéri terület, ahol három patak összefolyásából kialakított tóban horgászhatsz. A halőr jó fej, lehet tőle fagyit venni, sőt tavaly augusztus 20-án pirospaprikát is adott a paprikás krumplinkhoz, amikor már minden bezárt; a szúnyogok viszont nem jó fejek, és rengetegen vannak. Úgy láttam, hogy a tó mellett valami organikus-bio-vegán bisztró is nyílik hamarosan, legalábbis a fűszernövények és a dizájn erről árulkodik. Naivan azért remélem, hogy sikerül megőrizni a hely háborítatlan nyugalmát.
Horgászok a Feneketlen-tónál (Fotó: Juhász János)
Horgászok a Feneketlen-tónál (Fotó: Juhász János)
Duna Csárda (Fotó: Juhász János)
Duna Csárda (Fotó: Juhász János)
Tó bisztró (Fotó: Juhász János)
Csónakház (Fotó: Juhász János)
Csónakház (Fotó: Juhász János)
Fotó: Juhász János
Fotó: Juhász János
Fotó: Juhász János
Ártér (Fotó: Juhász János)
Fotó: Juhász János
Felsőgödi dimenzió-összecsúszások
Mi most az alsógödi Homokszigetig nem mentünk el, pedig – vélhetően jogosan – nagy körülötte a hájp: a rajongók szerint jók a kocsmák, ennek ellenére mindig van olyan partszakasz, ahol alig vannak, és állítólag egy srác esténként felszedi a szemetet. Az én szívemnek mindenesetre inkább Felsőgöd Duna-partja kedves, amely most szintén nagyon él – ráadásul az egymással konkuráló három kocsma miatt futurisztikus élményben is részesülhetsz: mintha három dimenzió csúszna össze egyszerre. Ha felállsz a gátra a Dunának háttal, balról, a Gátőrházból füstölőillat és reggae-dallamok szállnak a folyó felé, középről, a Duna csárdából a kicsit klasszikusabb és orrunknak is ismerősebb, koviubival kínált hekk illatozik és szintis élő zene hallatszik, jobbról, a táborból pedig gyerekzsivaj és lángosillat bolondítja meg az érzékszerveket. Befogadhatatlan élmény!
Gátőrház (Fotó: Juhász János)
Gátőrház (Fotó: Juhász János)
Gátőrház (Fotó: Juhász János)
Gátőrház (Fotó: Juhász János)
Gátőrház (Fotó: Juhász János)
Fotó: Juhász János
Fotó: Juhász János
Göd, a dögös város
Ha minden út Rómába vezet, jogosan állíthatjuk, hogy minden út Gödről indul. Biciklivel könnyen eljuthatsz innen északra, a Dunakanyarba, mehetsz Dunakeszi–Pest felé, sőt átszelheted a Dunát is. Alsógödről Horányba, Felsőgödről – négy év kihagyás után idén újra – hétvégente és ünnepnapokon Surányba visz a komp, és még a biciklit is felteheted rá. Mivel a kishajó óránként a kért part között közlekedik csak, az irányokkal sem kell tisztában lenni; a kilencvenes években egy magyarul alig tudó ismerősünk egyébként Göd helyett Dögre kért jegyet, mégis eljutott hozzánk.
A surányi komp és kapitánya (Fotó: Juhász János)
És hogy miért ne állj a stégre, mielőtt kikötne a hajó? A surányi komp hetvenes évek óta szolgáló kapitánya szűkszavúan és lényegre törően elmondja nekünk, hogy azért, mert „mindig a felszálláskor van a baj”. Hogy milyen baj és miért, azt inkább nem firtatjuk, viszont amint elmegy a komp, kiülünk a hullámoktól andalítóan ringó stégre, a biciklizés miatt elnehezült lábainkat a víz felé lógatjuk, és elnézünk a fekvő lány alakú Pilis felé. Erre az élményre már tényleg nincsenek szavak, ez egyszerűen csak olyan „Oh my Göd”-életérzés.