Akik önként vagy kényszerűségből éltek éveket egy lakatlan szigeten

Mindenki emlékszik Tom Hanksre, ahogy szerepe szerint egyedül próbál túlélni egy szigeten, kisebb-nagyobb sikerekkel. Jóban lesz a röplabdájával, akarom mondani Wilsonnal, megtanulja magának kihúzni a fogát, és a spártai körülmények között szexire szálkásodik a teste. A Számkivetett című film főszereplője végül több éves szigetelés után megmenekül, és hazareptetik, ám nem nagyon tud mit kezdeni azzal az élettel, amiben korábban komfortosan mozgott. Valahogy így lehet ezzel a több mint nyolcvanéves Mauro Morandi is, aki 1989-ben költözött az észak-szardíniai Budelli szigetre, de 32 évvel később kénytelen volt elhagyni a szigetet.

Kreatív magány

„Abban a reményben távozom, hogy a jövőben Budellit úgy védik majd, ahogy én védtem 32 éven át” – írta  hónapokkal korábban a férfi a Facebookon, aki önként vonult el a szigetre, mert anno elege lett a fogyasztói társadalomból és az olasz politikai helyzetből. „Úgy döntöttem, hogy egy lakatlan szigetre költözöm Polinéziában, távol minden civilizációtól. Új életet akartam kezdeni, közel a természethez” – mesélte egy vele készült interjúban, de az élet aztán máshogy alakította a terveit. Miután megkezdték a tengeri útját egy barátjával, nem sokkal később bemondta az unalmast a hajó motorja. Végül az olaszországi La Maddalena szigetcsoporthoz sodródtak, majd Szardínia és Korzika közötti vízszakaszon fekvő Budelli-sziget partjainál értek partot. A szerencse úgy hozta, hogy Morandi megtudta, a sziget gondnoka nyugdíjba vonul, így eladta a hajóját, és elvállalta a munkát. Így lett harminckét éven át az olasz Robinson Crusoe-ként ismert Morandi a sziget egyedüli lakója és őrzője. Azonban miután évtizedekig védte Olaszország egyik legszebb szigetét, a férfi idén lemondott posztjáról, válaszul a hatóságok évek óta tartó nyomására, akik távozásra szólították fel. Pedig a kilakoltatása ellen tiltakozó petíciót több mint 18 ezren aláírták, és hatására egy időre el is halasztották a kilakoltatását. Morandi azonban belefáradt a harcba, és 2021. április 25-én közölte a Facebook-követőivel, hogy távozik, miután a parki hatóságok többször megfenyegették, hogy kilakoltatják. Akkor a férfi azt mondta, hogy a közeli La Maddalena szigeten fog lakni egy kis lakásban a várostól távol, közel a tengerhez.

Morandival több nagy magazin is készített riportot, az egyik a National Geographic oldalán jelent meg. Ebben a cikkben a férfi azt mesélte, hogy az emberektől való idegenkedése ellenére buzgón őrizte Budelli környezetét, és a nyári látogatókat is szívesen oktatta az ökoszisztémáról és annak védelméről. „Nem vagyok botanikus vagy biológus – mondta. – Igen, ismerem a növények és állatok nevét, de a munkám ennél sokkal több. Egy növény gondozása technikai feladat – megpróbálom megértetni az emberekkel, hogy van szüksége a növénynek az életre.” 

„Szeretném, ha az emberek megértenék, hogy meg kell próbálnunk nem nézni a szépséget, hanem csukott szemmel érezni azt” – fogalmazott Morandi, aki arra is élő példaként szolgál, hogy a magány nem feltétlenül rossz, elsősorban a technológiailag fejlett társadalmak tagjai számára stresszes, hiszen minket arra kondicionáltak gyerekkorunk óta, hogy az egyedüllétet kerülni kell. Pedig, ahogy arra Pete Suedfeld a Loneliness: A Sourcebook of Current Theory, Research and Therapy. című könyvében is rámutat, világszerte számos világi és vallásos kultúra tiszteli és őrzi a magány fontosságát.

Érthető, hiszen a jól megélt magunkban eltöltött idő lehet nagyon produktív is, a tudósok régóta állítják, hogy a magány kreativitást szül, gondoljunk csak azokra a művészekre, költőkre és filozófusokra, akik a társadalomtól elvonulva alkották meg legnagyobb műveiket.

Morandi is kreatív tevékenységekkel múlatta az időt: borókafából szobrokat formázott, lelkesen olvasott, görög filozófusok és irodalmi csodagyerekek bölcsességén elmélkedett. Fényképeket készített a szigetről, és csodálta, ahogy az óráról órára, évszakról évszakra változik.

„Itt egyfajta börtönben vagyok” – mondta a férfi, hozzátéve: „De ezt a börtönt én választottam magamnak.”

Az egyedüllétről Juana Maria is tudna mit mesélni

Ha még élne. A nő 18 évig, 1835 és 1853 között élt teljesen egyedül egy Kalifornia melletti apró szigeten. Maria a nicoleño indián törzshöz tartozott, és akkor maradt San Nicolas szigeten, amikor azt kilakoltatták.

A szigeten 10 ezer éven keresztül ez az indián törzs lakott, egészen az 1800-as évek elejéig, amikor megjelentek a sziget környékén az aleutok, hogy vidrákra vadásszanak a prémjük miatt. A megérkezésük után nem sokkal véres konfliktusok bontakoztak ki a két törzs között, és a hadakozásban a nicolenók többsége odaveszett. A túlélőket saját érdekükben 1835-ben Kaliforniába költöztették, ekkor történt, hogy a fiatal nő a szigeten maradt. Hogy önként-e, az vitatott: egyes források szerint egyszerűen ott felejtették, míg más források azt mondják, hogy a nő maga ugrott ki az evakuációt végző hajóból. A Lone Woman felfedezéséről is eltérő beszámolók maradtak fenn. Az viszont biztos, hogy egy bizonyos Thomas Jeffries azt kapta megbízásul, hogy találja meg Juana Mariát, de ő nem járt sikerrel. A Jeffries által elmesélt történetek azonban megragadták George Nidever, egy Santa Barbara-i prémvadász fantáziáját, aki később több, saját expedíciót indított a nő felkutatására. Az első két próbálkozása sikertelen volt, de 1853 őszén, a harmadik kísérlet során Carl Dittman emberi lábnyomokat fedezett fel a parton, valamint fókabőrdarabokat, amelyeket kint hagytak száradni.

A nő Morandival ellentétben örült annak, hogy elhagyhatta a szigetet. Nidever a feleségével fogadta be Santa Barbara-i otthonába. Az említések szerint Maria kedves, mosolygós, 50 körüli nő volt. A kommunikáció viszont nehézkes volt vele, hiszen nem beszélt angolul, a fordításban pedig már nem volt, aki segítsen, mert 1853-ra nicoleño törzs minden tagja meghalt, ő volt az egyedüli, aki még ezen a nyelven beszélt. A beszámolók szerint Maria el volt ragadtatva, amikor megérkezett új élőhelyére, csodálkozott a lovakon, az európai ruházaton, és az ételek látványán. „Az arca tetszetős volt, mivel állandóan mosolygott. Fogai épek voltak, de az ínyéig kopottak” – írják róla a Wikipédián. Juana Maria láthatóan élvezte a kíváncsi Santa Barbara-i lakosok látogatásait, énekelt és táncolt a közönségének. Az egyik dalt, a népnyelv a „Toki Toki” dalnak nevezte el.  A dal szövege a következő volt:

Toki Toki yahamimena 

weleshkima nishuyahamimena 

Toki Toki … 

Egy Aravio Talawiyashwit nevű cruzeño indián így fordította le a sorokat:

 – mivel azonban Juana Maria nyelvét nem ismerte senki, a fordítás pontossága kétséges, az is lehet, hogy csak intuitív találgatás volt.  Szegény Maria nem sokáig tudta élvezni az új életét, ugyanis a szárazföldre érkezése után a kaliforniai Garey-ben vérhasban meghalt. Állítólag a zöld kukorica, a zöldségek és a friss gyümölcsök iránti rajongása okozta a súlyos és végül halálos betegséget, miután évekig kevés ilyen tápanyagban gazdag ételt fogyasztott. Halála előtt Sanchez atya a spanyol Juana Maria névre keresztelte meg. Vizes kosara, ruhái és különböző tárgyai, köztük a szigetről hozott csonttűk a Kaliforniai Tudományos Akadémia gyűjteményének részét képezték, de az 1906-os San Franciscó-i földrengés és tűzvész során megsemmisültek. A kormorántollas ruháját a Vatikánba küldték, de úgy tűnik, az is elveszett.

A temetésüket is megtartották

Mégsem haltak meg azok a Mariához hasonlóan talpraesett tinik, akiknek a sztorija bejárta az egész világot. A hat fiú több mint egy évet élt egy lakatlan szigeten. 

Peter Warner, egy ausztrál iparmágnás fia találta meg őket, miközben épp hajókázott és a távcsőbe nézve furcsa dolgot látott: felégetett területek voltak a zöld sziklákon, ami egy lakatlan szigetnél elég furcsa, majd megkerülve a földterületet, emberi hangokat is hallott, de akkor még arra gondolt, biztos csak sirályok  hangja ez. Aztán egy meztelen fiút vett észre, aki épp akkor vetette a vízbe magát, és kezdett el sebesen tempózni felé, majd hamarosan több hasonló korú fiú követte őt, és torkuk szakadtából kiabáltak valamit. A hajóhoz érve az egyikük levegő után kapkodva azt mondta: „Stephen vagyok, hatan vagyunk, és 1-2 éve vagyunk itt.” A kapitány beszólt a rádión a központnak, és kiderült, hogy azokat a srácokat találta meg, akikről úgy hitte mindenki, hogy meghaltak, és még a temetésüket is megtartották.

A történetük tökéletesen szemben állt azzal, amit a Legyek Ura írója, William Golding vizionált a magukra maradt kamaszokról, miszerint  erőszakossá, gonosszá válnak egy mikroközösségben, ahol a túlélés a tét. Nem így történt a 60-as évekbeli történet főszereplőivel, az akkor 13 és 16 év közötti fiúkkal. Ők egészen máshogy élték meg a szigeten eltöltött időszakot. 

A hajótörés előtt a tongai főváros, Nuku’alofa városában éltek, ahol egy katolikus iskolába jártak, és a szigorú szabályok között nagyon unatkoztak, így kitalálták, hogy ellógnak, és az 500 km-re lévő Fidzsi-szigetekre utaznak.  A remek ötletet tett is követte, és egy mindannyiuk által utált helyi halász, Taniela Uliha halászhajóját kötötték el 1965 egyik júniusi estéjén. Elemózsiára is gondolva, két zsák banánnal, néhány kókuszdióval és egy gázégővel indultak neki. Úgy tudni, hogy térképet és iránytűt nem vittek magukkal. A nyílt tengeren aztán a kis tolvajok mind elaludtak, és mire felébredtek, már egy vihar tépte a hajót, a vitorla darabokra szakadt és a kormánylapát is eltörött. Étel és ital nélkül, irányíthatatlanul sodródtak nyolc napon keresztül. Már itt megmutatkozott, hogy jól kezelik a necces helyzeteket, mert kókuszdiók kivájt héjában gyűjtötték az esővizet, amit aztán testvériesen elosztottak: mindenki kapott néhány kortyot reggel és este. Megpróbáltak halat is fogni, de üres kézzel maradtak. Végül az Ata szigeten kötöttek ki, ami minden tekintetben az elhagyatott, elfelejtett, lakatlan sziget volt. A gyerekek immár egy élő kísérletben találták magukat, ahol a túlélés volt a tét. Azonban nem hozták Golding sötét, eltúlzott fikcióját (de mint tudjuk, az író saját bevallása szerint sem volt híján az aberrált, sötét gondolatoknak), nem estek egymás torkának, nem gyilkolták meg a leggyengébbeket, és nem peregtek le róluk azok a morális értékek, amelyeket magukra szedtek rövid életük során. Valószínűleg ebben közrejátszott az is, hogy ezek olyan gyerekek voltak, akik a természet közelében nőttek fel, és megtanultak olyan alapvető feladatokat, mint a tűz csiholása, vagy a víz gyűjtése. Kvázi nem estek pánikba, hiszen nagyjából tudták, mit kell tenniük ahhoz, hogy életben maradjanak: elkezdték felhasználni mindazt a tudást, amit a saját falujukban megtanítottak nekik. Víz híján madarakat fogtak, és a vérüket itták meg, majd az otthon látott módszerrel tüzet gyújtottak. Vizet először egy általuk jól ismert fa törzséből nyertek, később összegyűjtötték az esővizet. Hüvelyeseket, banánt, halat és madarakat ettek, pálmalevelekből kunyhókat építettek, a tüzet pedig az elkövetkezendő hónapok során egyszer sem engedték kialudni. A srácoknak szerencséjük is volt, mert találtak a korábban szigeten lakók tárgyaiból egy-két használhatót, például pár kést, és rájöttek, hogy csirkék is vannak a szigeten, amik elszaporodtak, miután az emberek tömegesen elhagyták a helyet. Nagyon szervezett munkarendet alakítottak ki, a feladatokból pedig mindenki egységesen kivette a részét.  A fiúk egy tutajt is összeeszkábáltak, de az sajnos elég gyorsan tönkrement a vízen, így kezdtek beletörődni, hogy már soha senki nem bukkan rájuk. Az életük azonban nem csak nettó szenvedés volt, mert saját teniszpályát építettek, ahol maguk által készített ütőkkel és labdákkal játszottak. Súlyt emeltek, bokszoltak, sőt, saját készítésű húros hangszeren játszottak, és még a korábbi életükben megszokott imaórákat is megtartották. A vitákat a Legyek Ura srácaival ellentétben higgadtan, megbeszélés útján igyekeztek rendezni, ha nagyon összevesztek, elvonultak az őserdőbe, és csak akkor jöttek vissza, ha már lenyugodtak. A fúk összesen 15 hónapot töltöttek a szigeten, ez idő alatt csak egyiküknek törött el a lába, de azt is egy saját maguk készített sínbe tették, így nem lett belőle nagyobb baj.

Amikor a kapitány hazaszállította őket, nemcsak a nyolcszáz lakó várta őket, hanem  a hatóság emberei is, és azonnal letartóztatták mind a hat gyereket Taniela Uhila hajójának ellopása miatt. Peter Warner viszont kifizette a kárt, és a fiúkat szabadon engedték. Később a kapitány megvásárolta a sztori megfilmesítésének a jogát, és egy dokumentumfilm is készült belőle, ebben a fiúk maguk játsszák el, hogyan éltek túl több mint egy évet a szigeten.

Az igazi Robinson Crusoe és egy félresikerült légyott

És, ha már a könyvek, az igazi Robinson Crusoe valószínűleg egy Alexander Selkirk nevű skót férfi lehetett, aki valóban négy évig élt egy lakatlan szigeten, bár ő is inkább saját akaratából került oda, mint valamilyen hajótörés következtében. 1704 októberében Selkirk a Szent György nevű hajó legénységéhez tartozott, amikor az megállt a Chilétől nyugatra fekvő Juan Fernandez szigetcsoportnál. Selkirk úgy vélte, hogy a hajó rossz állapotban van, és azt mondta, hogy inkább ott marad Juan Fernandezen, minthogy egy olyan hajón folytassa útját, ami nem fogja bírni az utat. A kapitány a parton hagyta őt némi ruhával, egy muskétával, néhány szerszámmal, egy Bibliával és dohánnyal.

Eleinte csak ült és olvasta a Bibliát, eléggé biztos volt benne, hogy hamarosan jön egy másik hajó… Nem így történt, négy évvel és négy hónappal később tudott csak felszállni egy hajóra (előtte még látott két spanyol hajót, de bennük nem bízott, és hagyta elmenni őket). Ottléte alatt vadkecskéket és vadrépát evett, és épített néhány kunyhót. Ma a szigetet Robinson Crusoe-nak hívják, egy közeli szigetet pedig, amelyre valószínűleg soha nem tette be a lábát, Alexander Selkirknek kereszteltek el. 

A sort még hosszan lehetne folytatni csodás túlélőkkel, de akkor ez a cikk soha véget nem érős lenne. De azért még egy utolsó, bizarr love sztorit azért a végére belepasszírozok. Történt ugyanis 1542-ben, hogy Jacques Cartier francia felfedező (ő Kanada névadója) útja során Új-Fundlandra utazott. Az akkor 19 éves hajadon, Marguerite de La Rocque és nagybátyja, Roberval is azok között volt, akik elkísérték. Az út során Marguerite szerelmes lett egy fiatal férfiba, és a nagybátyja ezt annyira nem nézte jól szemmel, hogy mindkettőjüket (illetve a nő cselédjét) kirúgta a hajóról. A történet szerint nemcsak a keresztény erkölcs beszélt a férfiból, hanem a hideg számítás is, ugyanis az adósságokkal rendelkező férfi abban is reménykedhetett, hogy a lány halála után jól fog járni. A párt Québecben, a Saint-Paul folyó közelében lévő „Démonok szigetén” (ma Harrington-szigeten) hagyták. Egyesek szerint csak a férfit szerették volna így büntetni, de Marguerite utánaugrott, mások pedig azt mondják, fordítva történt.

Nem tudni pontosan, hogy Marguerite meddig élt a szigeten, de ahhoz elég ideig, hogy teherbe essen, gyermeket szüljön, és végignézze a gyermeke és a szeretője halálát. Miután egyedül maradt, vadászott és egy barlangban húzta meg magát, itt élt, amíg a baszk halászok ki nem mentették és vissza nem vitték Franciaországba. Mindent összevetve valószínűleg körülbelül két évig volt hajótörött. Történetét elmesélte a navarrai királynőnek, így tudunk róla ma is. Végül tanítónő lett, és a franciaországi Nontronban telepedett le.

Még több hihetetlen történet

• Morbid sztorik: halottnak nyilvánították őket, mégis élnek
• A véletlennek köszönhetően maradt életben az élve eltemetett kisbaba