Akkor, amikor még Dwight D. Eisenhower volt az Egyesült Államok elnöke, és napra pontosan egy hónappal azután, hogy az – akkor még – szovjetek fellőtték a legelső műholdat, a Szputnyikot, a 21 éves Bette Nash végigcsinálta az első munkanapját, a (ma már nem létező) Eastern Airlines légiutas-kísérőjeként. Még nem tudta – de hogyan is tudhatta volna-, hogy ezt az első kimerítő munkanapot még sok száz, sőt, ezer követi majd. Ahogy azt sem, hogy 65 évvel később is légiutas-kísérő lesz majd, nem is akármilyen; egy olyan élő legenda, akitől a pályájuk elején járó fiatal kollégák csillogó szemmel kérnek közös fotót, és akinek minden stewardessek között elsőként, olyan vízágyús köszöntésben lehet része (a pályakezdésének 50. évfordulóján), ami eddig legfeljebb az amerikai elnököknek, és a nyugdíjba vonuló pilótáknak járt.
Egy egyszerű Atlantic City-i lány…
Bár Bette az az ember, akinek tényleg minden utasához van egy kedves szava, magáról inkább csak keveset és szűkszavúan nyilatkozik – még akkor is, ha muszáj. A Washington Postnak adott interjújából az derült ki, hogy két fiatalabb testvérével egy Atlantic City melletti kisvárosban nőtt fel, és hogy 16 éves volt, mikor életében először látott stewardesst: „Nem csinált semmi különlegeset, csak keresztülsétált a városunk főterén, én mégse tudtam levenni róla a szemem. Ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy pontosan azt akarom csinálni, és olyan akarok lenni, mint ő.”
Az Eastern Airlines stewardesseként az 50-es években (Fotó: James M. Thresher/The The Washington Post via Getty Images)
A fiatal Bette-nek ezek után öt évet kellett várnia arra a bizonyos megfelelő alkalomra. „Már 21 éves voltam, amikor rátaláltam az Eastern Airlines hirdetésére, amiben kalandvágyó, fiatal lányokat kerestek. Meg kell mondjam, habár a pontos munkáról semmit nem tudtam még akkor, így is izgalmasabb lehetőségnek tűnt, mint titkárnősködni egy jogi osztályon” – ismerte el ugyanebben az interjúban, majd hozzátette, az első állásinterjújára végül az egyik húgától csent kiskosztümben ment el. „Két interjúval később enyém lett az állás.”
4000 forintos repülőjegy, homár és cigi – ilyen volt a repülés aranykora
„Amikor a pályát kezdtem, a légitársaságok teljesen be voltak zsongva a légiutas-kísérők súlyától. Emlékszem, folyton méregetnünk kellett magunkat. Ha valaki véletlenül felszedett néhány kilót, akkor izgulhatott, hogy záros határidőn belül le tudja adni, máskülönben nem engedték fel a repülőre dolgozni” – Bette erről már az ABC7 hírcsatornának adott interjújában mesélt, de ugyanitt beszélt őszintén arról is, hogy a légitársaságok rendszeresen és szúrópróbaszerűen ellenőrizték a kapcsolati státuszát is.
„Időről-időre felhívtak, vagy meglátogattak minket otthon, hogy megbizonyosodjanak róla, nincs férfi a háznál. Nem élhettünk együtt senkivel, a stewardesseknek akkoriban kötelezően egyedülállónak kellett lenniük.”
Bette mindezek ellenére szívesen emlékszik vissza a repülés „aranykorára”, amikor az utasok még automatákból vásárolhatták meg a repüléshez elengedhetetlen életbiztosításukat, a repülőjegyet pedig nem előre, hanem felszállás után, a légiutaskísérőknek fizették. „Mikor elkezdtem dolgozni a Washington D.C – Boston közötti járaton, még 12 dollárba (átszámítva 4000 forintba) került egy jegy – csak oda. A hosszabb távú gépeken bélszínt és homárt szolgáltunk fel, az étkezés után pedig cigarettát és gyufát osztogattunk az utasoknak”– idézi fel.
Bette Nash egy utassal cseveg az Arlingtoni Repülőtéren (Fotó: Bill O’Leary/The Washington Post via Getty Images)
„Donald Trumpnak köszönhető, hogy még itt vagyok”
Miközben az elmúlt 65 évben Bette Nash kipróbálta magát számos hosszú- és rövidtávú járaton, végül a Washington D.C. és Boston között ingázó járat lett az otthona. És ennek komoly oka van. Leginkább az, hogy ezzel a járattal Bette minden nap, kiszámíthatóan haza tud érni még vacsoraidő előtt, ami azért fontos, mert a légiutas-kísérő egyedülálló édesanya. Születése óta egyedül neveli Down-szindrómás fiát (akiről a mai napig is gondoskodik), és éppen miatta ragaszkodik a fenti útvonalhoz is: igaz, hogy hajnalban a „tyúkok előtt”, 2:10-kor kell kelnie, de este korábban otthon van, és elalvás előtt tölthet még egy kis időt a fiával.
1989-ben egy rövid ideig úgy tűnt, pontosan a fia miatt fel kell adnia imádott hivatását, az Eastern Airlines vezetése ugyanis úgy döntött, megszünteti az ingajáratot. Ha nem lép közbe egy vagyonos New York-i üzletember, bizonyos Donald Trump, hogy a saját légitársaságán keresztül (Trump Shuttle) fenntartsa az útvonalat, Bettenek új munka után kellett volna néznie. „Hihetetlen, hogy ezt kell mondanom, de Donald Trumpnak köszönhetem, hogy még itt vagyok” – nyilatkozta az ABC amerikai hírcsatornának, majd elmondta azt is, 3 évvel később, mikor Trump légitársasága becsődölt, a US. Airways vette át a vonalat, ahonnan végül az American Airlineshoz került.
Bette Nash és az American Airlines személyzete beszáll a gépbe (Fotó: Bill O’Leary/The Washington Post via Getty Images)
„Elég bizonytalan idők voltak ezek, nem csoda, hogy közben az összes barátnőm és korábbi kollégám tovább állt más légitársaságokhoz. Engem is hívtak, és aztán bolondnak tartottak, amiért nem követtem a példájukat” – meséli, majd hozzáteszi:
„Számomra ez a járat soha nem választás kérdése volt. Nekem van egy fogyatékkal élő gyerekem. Egyszerűen nem tehetem meg vele, hogy nem érek haza este.”
„Amíg élvezem, addig csinálom”
Magától értetődő, hogy ennyi munkában töltött év alatt Bette rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodott: ott volt például azon a Washingtonból Miamiba tartó járaton, ami, mire nagy sokára megérkezett a célállomásához, összesen kilencszer szállt le és fel. Bette legalább ennyire élénken emlékszik arra az útra is, ahol a repülő olyan vad turbulenciába került, hogy az intenzív rázkódástól a fedélzeti vécé konkrétan kiszakadt a padlólemezből. És, ha mindez nem lenne önmagában is elég izgalmas, Bette egyik útján együtt repülhetett Jackie Kennedyvel és a férjével is.
Az FAA (Amerikai Légügyi Hatóság) szabályzatának értelmében a pilótáknak 65 éves koruk felett gyakorlatilag kötelező nyugdíjba vonulniuk, ám a légiutas-kísérőkre ilyen megkötések nem vonatkoznak. Így aztán ahelyett, hogy a jól megérdemelt nyugdíjas éveit tervezgetné, Bette Nash továbbra is repül. „Attól a pillanattól kezdve, hogy először fedélzetre léptem, légiutas-kísérő akarok lenni. Szóval ameddig képes vagyok ellátni a feladataimat, egészséges vagyok, és még élvezem is a dolgot, miért ne csináljam?” – tette fel a kérdést a CNN-nek adott interjújában, majd hozzátette, még ha azon is kapná magát, hogy a nyugdíjon gondolkozik, elmegy dolgozni és repülés közben rájön, hogy valójában képtelen lenne hátrahagyni a repülést és az utasokat.
Bette Burke-Nash a világ legidősebb légiutas-kísérője (Fotó: Bill O’Leary/The Washington Post via Getty Images)
„Számomra mindig is az utasok és a kollégák adták az energiát a munkához. Valamiért úgy működöm, hogy lehetnek akármennyire is viszontagságosak és stresszesek a mindennapok, amikor a fedélzetre lépek, a napi gondjaim egy csapásra elolvadnak” – magyarázza Bette, aki szerint a tegnap és ma utasaiban több közös van, mint azt bárki hinné.
„Az elmúlt hat évtizedben rengeteg minden változott. És nem csak az, hogy most már nem krétával írják ki az induló és érkező gépeket a táblára, vagy hogy nem forrónadrágban kell végeznünk a munkánkat. Változott az utasaink öltözködése, sőt még a modora is. Egy dolog állandó csak, az, amit az utasaink várnak tőlünk: egy kis figyelmet és törődést. Tőlem pedig pontosan ezt kapják. Már 65 éve.”