Férfiak és nők egyaránt túlhajszoltak. Hatalmas a mindennapi teher, az elvárások egyre nőnek, és mindenki megpróbál megbirkózni vele. Vajon meddig megy mindez teljes erőbedobással, sérülés nélkül? Valószínűleg előbb-utóbb mindenkin megjelennek a túlhajszoltság, a fáradtság és a fásultság jelei. Ilyenkor érdemes a társnak – legyen az férj vagy feleség – jobban odafigyelnie a párjára, és igyekeznie megvédeni a másikat a kiégéstől.
Érdemes ilyenkor végiggondolni, hogy mi az, amiben tudok segíteni a másiknak!
Akár az otthoni terheket csökkenteni, akár a munkahelyi problémákban besegíteni. Sokszor egy-egy beszélgetés is könnyíthet, már az is sokat lendít a felek lelkiállapotán, ha megbeszélik egymással a problémáikat. Sokszor már a segítség puszta felajánlása is könnyít a helyzeten, máskor pedig ténylegesen dolgozni kell a másik mentális egészségéért, és meg kell próbálni átvállalni tőle bizonyos feladatokat. Ha a feleség túlhajszolt, akkor a férjnek el kell gondolkodnia azon, milyen terheket vehetne le otthon a társa válláról: esetleg néha kimoshat, megfőzhet helyette, hogy ne kelljen még otthon is annyit robotolnia, vagy egyszerűen elviszi a gyerekeket moziba, hogy anya addig is tudjon egy kicsit pihenni.
Ugyanezt természetesen egy feleség is megteheti a férje kedvéért: lehet apakímélő programokat beiktatni, amikor a férj kimenőt kap, és eltölthet egy-egy gondtalan estét a barátaival, vagy meglátogathatja a szüleit, esetleg elutazhat egyedül. Sokszor néhány óra feltöltődés is segít, néhány nap pedig csodákra képes.
A munkahelyi gondokon nehezebb segíteni, mert az ottani feladatokat senki sem tudja elvégezni a párja helyett, de érdemes ezekről is beszélgetni, mert sokszor egy kívülálló sokkal könnyebben meglátja a probléma okát, és talán gyorsabban felismeri a megoldást is. Az azonban biztos, hogy a férjekre, férfiakra nagy teher hárul, hiszen a hagyományos családmodellben ők a családfenntartók, akik elsődleges feladatuknak a családjukról való gondoskodást tartják. Ez gyakran igen nagy lelki terhet rak a vállukra. Nem véletlen, hogy negyvenéves kora körül vagy néhány évvel később a legtöbb férfinél megjelennek a kiégés első jelei. Sokszor fáradtak, ingerültek, elégedetlenek, türelmetlenek. Ilyenkor azonnali és tapintatos beavatkozás kell, mert sokuk nem szeret lelkizni, panaszkodni meg pláne nem.
Gábor például nagyon sokat dolgozik, stresszes az élete, és még négy félig felnőtt gyerekről is gondoskodnia kell.
Négy gyerekem van, és egyre gyakrabban aggódom a jövőjükért. Sokszor arra ébredek éjszakánként, hogy az aggodalom összeszorítja a szívemet, alig kapok levegőt. Az édesapám ennyi idősen halt meg, mint amennyi most én vagyok, 45 éves volt. Sokszor megbénít a félelem, pedig az egészségi állapotom kitűnő, jól keresek; igaz, stresszes a munkám, és nagyon sokat dolgozom. A feleségem látja, hogy valami nincs rendben, de nem akarom őt megijeszteni, ezért nem mondom el neki azt, ami bánt. Már arra is gondoltam, hogy pszichológushoz fordulok…
Sokszor az is segít a férfiakon, ha azt érzik, hogy nincsenek elvárások, magas követelmények legalább otthon, és sokszor kapnak dicséretet, ha valamit jól csinálnak. A férfiak legnagyobb része ebben a korban – ami az élet közepi válság kora – elkezd rosszul aludni, éjszakánként forgolódik, még akkor sem tud pihenni, amikor megtehetné. Mert egyfolytában gyötrik a gondolatai, azon töri a fejét, mi lesz, ha elveszíti a munkáját, történik vele valami. Akkor ki gondoskodik majd a családjáról? Ebben az életkorban sajnos egyre gyakrabban előfordul, hogy meghalnak osztálytársak, kollégák, tehát óhatatlanul befészkeli magát a fejünkbe az a gondolat, hogy velünk is megtörténhet… Ha ilyesmi történik a közvetlen közelünkben, akkor mindenképpen próbáljunk erről beszélni és megnyugtatni a társunkat, hogy bármi történjék is, nincs egyedül, és ketten, együtt majd megoldjuk a nehézségeket.
Péternek annyira összejöttek a dolgok az utóbbi években, hogy egyre kevésbé lát kiutat a gondjaiból. Éppen ezért egyre fáradtabb és kiábrándultabb.
Az utóbbi években nagyon sok rossz dolog történt: elveszítettem a szüleimet, meghalt két kollégám, és a vezető beosztásom helyett most egy sokkal kevésbé érdekes és testhezálló munkát végzek, lényegesen kevesebb fizetésért. A feleségem folyamatosan vigasztal, szerinte nem szabad aggódnom, hiszen meg tudunk élni, de én nem erre számítottam ennyi idős koromra. Borzasztóan bánt, hogy a főnököm egy nálam sokkal kevésbé okos és felkészült fiatal fiú, aki kellően lekezelően is bánik velem. Már nem is szeretek erről beszélni otthon, még én is unom a problémáimat. Egyfolytában azon töröm a fejem, hogyan lehetne minden olyan, mint régen, amikor jó állásom volt, vezető beosztásom, és megvolt az önbecsülésem. És szégyellem, de az cseppet sem vigasztal, ha a feleségem azt mondja, hogy ő továbbra is szeret, felnéz rám, és a gyerekeink egészségesek. Pedig ők nagyon fontosak nekem.
Ha nem tudsz a társadnak segíteni abban, hogy túltegye magát a problémáin, ha úgy érzed, hogy kiégett, akkor érdemes szakember bevonásán is elgondolkozni. A túlhajszoltság ugyanis nemcsak fizikális, de mentális betegségek egész hadát is ránk szabadíthatja, és egyáltalán nem szabad félvállról venni.