Gondolom, ez a levél sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, mégis azt szeretném megosztani, hogy az utóbbi években rájöttem: nem sok értelme van a szerelmi házasságnak…
Nagyon sok esetben totálisan hibás döntés születik a szerelmi megfontolásból, és nem értem, miért nyomja mindenki mégis azt, hogy az egyetlen érdemi ok a házasságra az igazi szerelem. Nem, az éppen nem az! Egyáltalán nem elegendő! Nem csak úgy beszélek, láttam már házasságokat magam körül, és most éppen harmadszorra vagyok férjnél, túl a negyvenen.
Az első alkalommal nagyon fiatalon, húszévesen házasodtam, egyrészt elképesztő szerelemből, másrészt elképesztő menekülési vágyból, mert otthon nem lehetett elviselni a légkört.
Nagyon rendes ember az első férjem. És nagyon szeretett is, nem kérdés. Csak két év után lehullott, lefoszlott az a gyönyörű kép, amit egymásról festettünk, és rájöttünk, hogy nagyon nem azt kaptuk, akit akartunk: én egy otthon ülő, unalmas fickót, ő pedig egy folyton menni akaró, hisztérikus kislányt. Aztán ő talált magának egy másik nőt a munkahelyén, és egyszer csak bejelentette, hogy elválik tőlem, mert már nem tud elviselni. Én sem tudtam őt, de nagyon rosszat tett az önérzetemnek, hogy otthagyott.
Elhatároztam, hogy következő alkalommal okosabb és megfontoltabb leszek, és miután felépültem a romjaimból kb. három év alatt, elkezdtem randizgatni rendesebben,
majd újra beleestem egy hasonló csapdába.
Huszonhét évesen, mint a csacsi, olyan szerelmes lettem, de annyira, hogy biztos voltam abban, hogy ez a szerelem mindent elvisz, és akkora erőnk van együtt, hogy később mindent megoldunk majd. Hát nem oldottunk meg mindent. Két gyerekünk született, a férjem családja nem kommunikált velem, az anyósom utált, megbetegedtem, és a férjem akkor már nem akart vagy nem tudott támogatni, én úgy éreztem, magamra hagyott, és amikor felépültem, ezt már nem tudtam megbocsátani neki. Elváltunk….
Folytatás az Anyám borogass blogon!
