Amikor reggel váltás után belibbentem a kórterembe, rögtön éreztem: valami nincs rendben. Hiszen ott ült magányosan az ágya szélén. Szokatlanul csendben, kezét ölébe ejtve, lehajtott fejjel, magába roskadva üldögélt. Már köszönése is olyan furcsa volt…
Aznap, mikor befeküdt, egy bőbeszédű, mosolygós, tündérien aranyos bácsikát ismerhettem meg, aki úgy köszönt, hogy megcsókolta kezem, mint egy igazi régi úriember. Aranyomnak szólított és nem nővérkének – szeretettel, tisztelettel teli vidámságával azonnal szívembe lopta magát. El is húzódott a felvétele, annyit mesélt. Imádom hallgatni, mindig elvarázsol a régi idők világa…
Ezért tűnt fel nekem a szokatlan némaság. Nem mosolygott, nem mesélt, inkább mintha könnyezett volna. Ahogy odaléptem mellé, rám emelte szomorú szemeit: valóban sírt… Mi történt? – gondoltam magamban –, mi változott két nap alatt ? Nem számított a rohanás, a reggeli káosz, éreztem, most kell, hogy legyen időm rá – meg kell meghallgatnom… Mert bántja valami, és nagyon!
Leültem hozzá, megfogtam dolgos, ráncos kezét. “Mi a gond, tündérem?” – kérdeztem mosolyogva. Eltelt pár perc, mikor egyszer csak mesélni kezdett…
Arról, hogy éjszaka elhunyt az egyik szobatársa… Itt feküdt, mellette, s ez őt nagyon megviselte. “Aranyom, én félek – szorította meg kezem. – Még sohasem voltam kórházban, nem láttam ilyet…”
Folytatás az Ápolónő blogon!
