A legtöbben már a gyerekük születése előtt tudják, hogy hordják-e majd külön zongorára és vívásra a gyereket, vagy minél tovább próbálják kizárni ezeket a szervezett és irányított tevékenységeket a kicsi életéből. A környezeti nyomás pedig ebben a kérdésben is nagyon erős: manapság inkább az számít furcsának, ha valaki semmilyen foglalkozásra nem hordja a gyerekét.
Babatorna, babás jóga, zenebölcsi, babás tánc, úszás, angol
Se szeri, se száma azoknak a programlehetőségeknek, amelyekre már egész kicsi korban mehetünk a gyerekeinkkel, legtöbbünk hordta is őket valamelyikre már néhány hónapos koruktól. Ezek a programok hihetetlenül hasznosak, mert bár a babák köré szerveződnek, nem csak a gyerekekről szólnak, sokszor sokkal többet jelentenek az anyának, mint a világból még keveset felfogó babának. A friss anyáknak így lehetőségük van arra, hogy kimozduljanak az első hónapok mókuskerekéből, biztonságos, támogató közegben ismerkedhessenek meg más szülőkkel. Ha valaki szívesen vesz részt ilyesmiken, és a babája is élvezi a programokat, mindenki nyer a dologgal. Ám ha a környezeti nyomás hatására azt gondoljuk, a gyerekünk fejlődése, jókedve, boldogsága azon múlik, hogy mi is elhordjuk-e babaúszásra vagy mesedélutánra még akkor is, ha egyébként mi a hátunk közepére kívánjuk az egész közeget, tévedünk.
Nem ezen múlik a gyerekünk későbbi előmenetele.
Fotó: Mikhail Japaridze / TASS / Getty Images
Kicsit más a helyzet azonban néhány évvel később, amikor óvodáskorban különórák garmadája várja a gyerekeket, ők pedig szívesen ki is próbálnának közülük néhányat, vagy akár jó párat. Nehéz helyzetbe kerül ilyenkor az a szülő, aki azt vallja, óvodás, de még kisiskolás korban is a szabad játék az, amely a leginkább fejleszti a gyereket, éppen ezért nem is érti, miért kellene külön okosító, „ügyesítő”, iskolára felkészítő foglalkozásokra súlyos ezreket költenie. Vekerdy Tamás sokszor hangoztatott kijelentése, hogy
A magyar gyerek soha nincs ott, ahol van – az óvodában az iskolába készül, az alsó tagozaton a felsőre, a felsőn a középiskolára, a középiskolában az egyetemre.
Vekerdy szerint egy egészséges ütemben fejlődő gyerek számára nem a játékos tanulás vagy a fejlesztő játék a legfejlesztőbb tevékenység, hanem a szabad játék.
A szülők szeretik a különórákat
Mégis, ha körülnézünk egy óvodai öltöző faliújságján, közép- és nagycsoportos kortól a legkülönbözőbb zenei foglalkozások, nyelvoktatás, sakk, balett, csapat- és küzdősportok vagy kézműves foglalkozások várják a gyerekeket. Sok óvodában helyben is van több délutáni program. Egy óvodavezető elmondása szerint bár ők maguk sem feltétlenül értenek egyet azzal, hogy különórákkal kell délután lefoglalni a gyerekeket, elfogadják ezt a legtöbb szülő részéről érkező igényt, és igyekeznek helyben biztosítani ezeket a foglalkozásokat. Sok szülő pedig akár minden napra másféle különórát választ a gyerekének, azt gondolván, fél óra, negyven perc tényleg nem megterhelő, és a gyerek fejlődik tőle.
„Sok szülő beleesik abba a hibába, hogy azt gondolja, a gyereke későbbi sikereit megalapozandó már öt-hatéves korban keresni kell neki olyan foglalkozást, amivel elérik, hogy kimagasló teljesítményt nyújtsanak majd később az iskolában vagy akár az egyetemen” – mondja Kovács Patrícia óvodapedagógus, aki szerint nem sokat nyom a latban a későbbiekben, hogy valaki nagycsoportos korában már sakk- és angolórákra járt, mert nem ezen fog múlni a sikeres egyetemi felvételi.
A szabad, nem irányított játék- és alkotótevékenység fejleszti a legjobban egy kisgyerek értelmét.
Ha engedjük, hogy saját tempójában, kedve szerint rajzoljon, építsen, szereljen, ha mindennap hagyunk neki időt, amikor elmerülhet a saját maga alkotta kis világban, sokkal többet teszünk érte, mint ha beosztanánk percre pontosan minden napját. A gyerekek idejük nagy részét az intézményekben töltik, érdemes figyelni arra, hogy a hétköznapokon az otthon töltött idő ne csak a vacsorára és a lefekvésre korlátozódjon.”
Fotó: Valery Sharifulin / TASS / Getty Images
A gyerek válasszon!
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden különóra, játékos torna, kicsi korban elkezdett sport az ördögtől való. „Ne hagyjuk ki a választásból a gyereket! – mondja Kovács Patrícia. – Ha tudjuk, hogy valami nagyon érdekli, ha régóta vágyik arra, hogy kipróbáljon valamit, írassuk be.” Vannak nagy mozgásigénnyel rendelkező gyerekek, akik főleg a téli bezártság idején nem tudják kiszaladgálni magukat, nekik nagyon hasznos és tényleg élvezetes lehet egy szabad mozgást biztosító, játékos torna. Ugyanígy, ha egy kisgyerek különösen szeret kézműveskedni, rajzolni, táncolni, énekelni, zenélni, csak a javára válhat, ha találunk neki egy szimpatikus foglalkozást.
Hiszen ezekben az esetekben a gyerekek a maguk örömére végzik ezeket a tevékenységeket, nem pedig a szülő nyomására, az elvárásoknak való megfelelés miatt.
Ha pedig kiderül egy kisgyerekről, hogy egy területen fejlődési lemaradásban van, például logopédiai vagy mozgásfejlesztésre szorul, idegrendszerileg éretlen, nem kérdés, hogy a különóra nem valamit pótolni, egy űrt kitölteni, vagy a szülő lelkiismeretének megnyugtatására van, hanem szükséges. Ideális esetben ezek a fejlesztések helyben, az óvodában vagy az iskolában biztosítottak, de a realitás talaján maradva természetesen tudjuk, hogy általában a szülőnek kell finanszíroznia és megszerveznie, hogy a gyereke a megfelelő szakemberhez jusson.
Végül arra voltam kíváncsi, hogy vajon meddig legyen szigorú a szülő akkor, ha a gyerek mégsem szeretne járni a kiválasztott különórára. A gyerekek a jelenben élnek, sokszor nincs kedvük például úszni vagy tornázni menni, mert ahhoz épp félbe kellene szakítani a szabad játékot, de ha már ott vannak, élvezik és örömmel végzik a feladatokat. Kovács Patrícia szerint is érdemes kicsit türelmesnek lenni, ha elsőre nem feltétlenül szimpatikus egy foglalkozás: „Lehet, hogy nem pont olyan az adott óra, mint ahogy azt a gyerek elképzelte, lehet, hogy tart az új közegtől, helyzettől. Érdemes adni a dolognak az első elutasítás után is egy esélyt, várni akár három-négy alkalmat. Ha egy hónap múltán is teljes az elutasítás, és nyűgnek éli meg a gyerekünk a foglalkozást, inkább hagyjuk a dolgot. Érdemes beszélni ilyenkor a foglalkozást tartó szakemberrel, a gyerek óvodapedagógusával vagy tanítójával, ők remélhetőleg szintén pontosan látják, mennyire terhelik le az adott foglalkozások a kisgyereket, és tanácsot adhatnak abban, érdemes-e folytatni a különórát.”
