„Két nappal azután, hogy újszülött kislányunkat hazavittük a kórházból, konkrétan gyomorszájon vágott a valóság. Sosem felejtem el, ahogy vasárnap hajnali fél háromkor ülünk a férjemmel a hálószobában, én meg azt mondom neki: »fogalmam sincs, hogy képes leszek-e erre«. Ő nem tudta, de nekem már akkor az az egy mondat zakatolt a fejemben, hogy: én ezt egyáltalán nem akarom!”
A Scary Mommy vendégszerzőjének, Leigh Taylernek 2016 júniusában született meg első gyermeke, Isabelle. A kislány már négyéves, édesanyja mégis csak most érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy őszintén, köntörfalazás nélkül meséljen a szülés utáni depresszióról, és az első néhány közös hónapjukról, ami finoman szólva sem úgy alakult, ahogy az anyuka tervezte.
„Miután a közeli barátaim – gyakorlatilag kivétel nélkül – ódákat zengtek a csodálatos első hetekről, alig vártam, hogy végre magam is megtapasztaljam. Mindent elsöprő érzéseket vártam, és ha őszinte akarok lenni, nem kellett csalódnom: az érzések meg is érkeztek, csakhogy nem a szeretetről és a csodálatról szóltak, hanem épp az ellenkezőjéről.”
Mint kiderült, Leigh ebben az első időszakban javarészt némán szenvedett attól, hogy még a legjobb esetben is csak ürességet érez a kislánya kapcsán. „Aztán ahogy teltek a napok, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy nem szeretem őt, ettől pedig durva lelkiismeret-furdalásom lett.” Az érzés végül annyira maga alá temette a friss anyukát, hogy már nem mert egyedül maradni a gyermekével.
„Semmi sem érdekelt, sem az evés, sem a tisztálkodás, még a beszélgetés sem – nem is beszélve a kedvenc sorozataimról. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy az érdektelenségem középpontjában pont az a személy állt, akire mindennél jobban vágytam. Csak alig-alig vonódtam be a vele kapcsolatos teendőkbe – persze, amit kellett, gépiesen megcsináltam, de közben egy hang egyre csak azt üvöltötte a fejemben, hogy szükségem van valakire, aki kiment ebből a lehetetlen helyzetből.”
Leigh-t a legjobban kislánya kiszolgáltatottsága zavarta. „Képtelen voltam elviselni, hogy ekkora szüksége van rám” – írja, majd hozzáteszi, akkoriban meg volt róla győződve, hogy magán se tud segíteni, pláne nem a gyerekén. „Úgy éreztem, hogy egyszer és mindenkorra odaláncolt engem a szoptatós székhez, hogy soha többé nem csinálhatom majd szabadon, amit szeretnék. Mindennél jobban vissza akartam kapni a régi, Izzy előtti életemet, azt az életet, amit úgy-ahogy én irányítottam.”
A kétségbeejtő helyzetből Leigh-t végül egy újságcikk mentette ki: a cikket olvasva jött rá ugyanis, hogy segítségre van szüksége. „Még aznap felhívtam a pszichológusomat, aki megállapította a szülés utáni depressziót, és több olyan intézkedést is javasolt, ami hosszú távon javított a helyzetemen.”
„Ahogy teltek a hetek és a hónapok, a sötét gondolatok, és a rossz érzés végre megadta magát. Folyton azt mondogattam magamnak, hogy »képes vagyok rá«, és lám, tényleg képes voltam. Sőt, mi több: csináltam! Talán nem egészen úgy, ahogy az elején reméltem, de Izzy akkor is szépen fejlődött. Az én hasfájós, koraszülött babám hétről hétre egyre többet nyomott, és minden mérföldkövet időben teljesített.”
Leigh szép lassan rájött, hogy a tettei sokkal többet mondanak el róla anyaként, mint a gondolatai. „Megtanultam örülni a sikereknek, mindegy, hogy kicsik voltak vagy nagyok. Aztán 16 hónappal a szülés után végre megtapasztaltam azt a mély szeretetet, amiről a barátnőim beszéltek.”
„Még mindig vannak olyan pillanatok az életemben, amikor úgy érzem, az a bizonyos rossz érzés megint magával fog rántani, de szerencsére már egyre ritkábban. Izzy minden egyes nappal közelebb kerül a szívemhez, és most már az idő szinte száz százalékában eláll tőle a lélegzetem – méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. És pontosan ezek az érzések azok, amikbe kapaszkodom akkor, amikor a depresszió megpróbál visszakúszni az életembe. A rengeteg jó pillanat ad erőt és az elszántság, hogy senkinek és semminek nem engedem, hogy még egyszer közém és a lányom közé álljon.”
