Drága Fricike!
Emlékszem, nem akartam kutyát. A fővárosba, a pici lakásba soha. Aztán az égiek átírták elhatározásomat.
Egyetemista voltam, amikor megismertem idős gazdádat, Anna nénit. A szomszédban laktatok a Népszínház utcában, a harmadikon. Soha nem fogom elfelejteni az első találkozásunkat. Egy vad fiúcsapat előtt, ráérősen baktattatok az utcán, gazdád éppen a kapukódot pötyögte be, amikor a fiúk megálltak a hátatok mögött. Ők is a házba igyekeztek, bunkón siettetek titeket, vonszoljátok már magatokat befele, nem érnek rá. Ereimben egy szempillantás alatt megfagyott a vér, amikor törékeny gazdád előkapott egy botot a táskájából, és megfenyegette a fiúkat:
“Azt hiszitek, félek tőletek, ti állatok? Baromarcúak! Hát nem, tudjátok meg!” – visszhangzott Anna néni dörgedelmes hangjától a lépcsőház. A srácok dühbe gurultak, visszaszóltak, Anna néni rákontrázott, én pedig nem győztem csitítgatni a te dühös gazdádat, hogy ne játsszon a tűzzel.
Az esti beszélgetések a gangon mindennapossá váltak. Miközben a gazdád elszívta a napi harmadik szál szent cigarettáját, te az orroddal a kezeimet böködted, hogy simogassalak, szeresselek. Gyönyörű ezüstszürke puha bundádnak, okos kis szemeidnek nem lehetett ellenállni, levettél a lábamról.
Két simogatás között néha beugrándoztál a lakásba, ahol, mint megtudtam, egy külön szobád volt. Azt a szobát kaptad meg, ahol az első gazdád, Anna néni lánya, Anikó lakott. Ő mentett meg téged a menhelyről és hosszú éveken át szeretetben nevelgetett. Aztán egy napon örökre elaludt. 47 éves volt. Attól a naptól te lettél Anna gyermeke, társa, támasza, gyógyítója, védelmezője – a mindene. Minden lépésedet féltő aggódással figyelte: téged már nem veszíthetett el, azt nem bírta volna ki. Az életetek összeforrt. Együtt mentetek mindenhova: bevásárolni, imádkozni, varrónőhöz, a közös képviselőhöz. Ismert és szeretett téged az egész utca, vágtató ugrándozásodnak nem volt párja.
Egyik nap aztán a gazdád áthívott magához. Épp az ölemben ültél, vastag bundádat gyúrtam, amikor Anna néni nekem szegezte a kérdést: “Judikám, ha én már nem leszek, ugye magadhoz veszed Fricikét?“ Végig sem gondoltam, mi a kérés, csak rávágtam: “Persze! Ne tessék aggódni, Anna néni, ahogy magát ismerem, száz évig fog élni!”
Aztán eljött a tél, egy újabb vizsgaidőszak. Egyik éjszaka a gangon ültem, szívtam magamba a hideg levegőt, amikor a konyhátokból keserves jajveszékelésre lettem figyelmes. Gazdád a fájdalomtól jajgatott. Kopogtam, de senki nem nyitott ajtót. A hang elnémult. Másnap aztán Anna néni testvére áthívott hozzátok. Megtudtam, gazdád tüdeje megtelt vízzel, elviselhetetlen fájdalmai hónapok óta kínozzák. Alig pár hete lehet még hátra. Amikor Anna néni felébredt, mondta: “Judikám, itt az idő. Vidd el a Fricikét! Vidd gyorsan, amíg nem nézek oda.”
Kedves cuccaid – a kék kis cipőid, az etetőtálad, a kedvenc játékod, a pillangós párnád, a kockás esőkabátod – ott lapultak összecsomagolva a sarokban. Nem gondolkodtam túl sokat, felmarkoltam őket, átvittem az albérletbe, aztán mentem vissza érted. Amikor felemeltelek, a gazdád torkából egy éles sikítás szakadt fel, azt hittem, beleőrül a fájdalomba. Soha nem hallottam embert ilyen keservesen zokogni. Rohantam el veled, hogy minél rövidebb legyen a búcsú.
Jól tudom, legbelül te is zokogtál. Gyászodban nem ettél, nem aludtál, csak az ajtót nézted mereven. Egy kitömött, élettelen kiskutya voltál egészen addig a bizonyos délutánig, amikor váratlanul szoborrá dermedtél, földbe gyökerezett mind a négy szőrös tappancsod, szemeid tágra nyíltak. Ebben a dermedt pózban voltál másfél percig, majd, mint akit kicseréltek, elkezdtél a lakásban szaladgálni, ugrándozni. Bújtál, nyalogattál, pörögtél. Másnap tudtam meg, Anna néni azokban a percekben aludt el örökre. Biztos vagyok benne, elköszönt tőled – és talán azt is a lelkedre kötötte, hogy hű kutyusom legyél.
Az voltál, drága Fricike. Hét évig nemcsak az én, de az egész családom egyik legnagyobb örömforrása voltál. Viccesen csak Dr. Győrffy Frigyes terapeutának hívtunk, receptre kellett volna felírni téged, akihez csak hozzábújtál, kigyógyult a depressziójából. Csendes voltál, illemtudó és nagyon okos. A legjobban autózni szerettél, a négykerekű finom rezgésére nagyokat aludtál. Fontos volt számodra, hogy minden fát, póznát, házat, bokrot megjelölj, és makacs ellenállást tanúsítottál, ha nem engedtünk, hogy mindent megnyalj.
Az idő persze feletted is elrepült. Szemeid elkezdtek opálosodni, minden lépésedet figyelnünk kellett, nem láttál már jól. A fogaid egymás után hullottak ki, szinte mindennap hánytál. Nem volt erőd enni, mozogni. Néha olyan mélyen aludtál, hogy azt hittem, már nem is élsz. De te megmakacsoltad magad, mindennap kinyitottad a szemed.
Nem akartalak elengedni. Az életem része lettél. A legkedvesebb. Nem tudtam elképzelni nélküled.
Hosszú órákat feküdtem melletted. Simogattalak. Beszéltem hozzád. Meséltem.
Az állatorvos biztatott, ne engedjem, hogy szenvedj. Komoly fájdalmaid vannak. Nem bírod már sokáig. Könnyítsem meg a dolgod.
Belementem.
Elköszöntem hát tőled. Vak kis szemeidből láttam, tudod, mi következik. Nyugodt voltál, fegyelmezett. Méltóságteljesen vártad az utolsó tűt.
Feküdtél a kőasztalon, nem lélegeztél többé. Történetednek vége szakadt.
Csodálatos kiskutya voltál, egy bölcs gyógyító, rengeteg embernek megtanítottad, mit jelent újra felhőtlenül nevetni. A szeretet hoztad el hozzánk, Fricike!
