Nem vagyok az a könnyen váltó típus. Kitartok amellett, amit egyszer kiválasztottam magamnak és megszoktam, legyen az ruha, autó, férj vagy a munkába járás útvonala. Kissé talán rugalmatlannak tartanak és túl konzervatívnak, de én így érzem jól magam a bőrömben, és nem látom okát, hogy változzak. Ezzel a ragaszkodó szemlélettel is elég jól boldogulok, kifejezetten szép sikerem vannak a karrieremben, és a magánéletem is oké. Csak hogy érzékeltessem, mit értek az alatt, amikor azt mondom: ragaszkodom a szokásaimhoz: A családdal 9 éve járunk ugyanoda nyaralni minden évben (Litochoronak hívják a helyet az Olümposz lábánál, Görögországban), ugyancsak 9 éve a téli családi sítábort is ugyanott oldjuk meg (Sappada eszményi lankáin az osztrák-olasz határ mentén), az autóm, amit imádok és az egyik legszemélyesebb tulajdonomnak érzek immár 14 éves és már réges-rég nem felel meg a társadalmi státuszomnak (gyakran noszogatnak a kollégák és barátok is azzal, hogy ne “égessem” már magam vele), és májusban lesz 13. éve, hogy a férjemet nagyobb kilengések nélkül sikerül magam mellett tartanom. Egyszóval a változás nem nekem való, a kiszámíthatóság és rendszeresség nélkül nem bírnám sokáig ép ésszel az életet.
A reggeli munkába járós útvonalamat is egy régi szokásom határozza meg. Nem a legjobb útvonal, sőt igazából a lehető legrosszabb, amit Budapesten el lehet képzelni fél 8 és negyed 9 között (ekkor indulok otthonról és érkezem a munkába), de “jól kitaposott ösvény”. Ezt az ösvényt nemrég szépen “felszántották” az átépítések. Valódi káosz alakult ki: a gyalogosok össze-vissza mászkáltak át az úttesten, az autósok egymásra torlódva zárták el azt a keskeny utat is, ami az aszfaltcsíkból megmaradt nekik a közlekedésre. Higgad, béketűrő nő vagyok, de az utóbbi időben nem sikerült anyázás nélkül beérnem dolgozni. Ez az idegesség és zaklatott állapot ráadásul rányomta a bélyegét a munkámra is: beosztottaimmal és ügyfeleimmel türelmetlenné váltam, és rendszerint eltartott majdnem délig, mire visszanyertem a lelki egyensúlyomat.
Nem volt mit tenni, új útvonalat kellett találni. Higgyék el, ez nekem valódi megrázkódtatást jelent – 6 éve mindennap ezen jártam. A végső elhatározásra tegnap reggel jutottam, amikor a házunk előtt bedugult forgalom miatt már a kapun sem tudtam kihajtani. Úgy döntöttem, kockáztatok és spontán módon belevetem magam az események sodrába. (Egy kezemen meg tudom számolni, hogy 36 év alatt ez hányszor esett meg velem). A kapuból a megszokott jobb helyett balra kanyarodtam ki, és utána “toronyiránt” nekivágtam a városnak. Nagyjából tudtam az irányt, és ösztönszerűen kanyarogtam: az egyik kis utcából ki a másikba be aszerint, hogy éppen hol mutatkozott a legkisebb ellenállás, vagyis a legritkább forgalom. Egyszer csak kivilágosodott a kép, ismerős lett a hely: egy utcányira voltam a munkahelyemtől, és 8 percre a munkakezdéstől – ami rekord gyorsaságot jelent.
Elégedett voltam. Sőt boldog és lelkes, amiért képes voltam túllépni berögzült szokásomon anélkül, hogy szorongást váltott volna ki belőlem. Kifejezetten élveztem a kiszámíthatatlanságot, azt, hogy nem tudom, mi vár rám a következő kanyarban, és ez számomra óriási győzelem volt. Először fordult elő, hogy nem a rutinból és megtervezettségből nyertem az önbizalmat, hanem abból, hogy rájöttem, a váratlan helyzeteken is úrrá tudok lenni. Nem fogok ezért mindennap új útvonalat keresni, de azt hiszem, egy két megcsontosodott szokásom átalakítom a tegnapi élmények hatására.
