Elvesztem vagy elrabolják
Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy ez minden szülő rémálma. Persze nem jó érzés arra sem gondolni, milyen az, amikor eltörik a keze, vagy beleáll egy játszótéri eszköz a homlokába, és rohanni kell a sürgősségire, de mindez eltörpül akkor, ha arra gondolunk: a gyerekünket valaki elrabolja.
Én azt tudom, hogy anyaságom kezdetén számtalanszor riadtam fel arra az álmomra, hogy elrabolják a lányomat. Vagy hogy egy zsúfolt bevásárlóközpontban elvesztem. Szerencsére – és ezt most le is kopogom gyorsan a klaviatúrán – soha nem fordult elő, és nem is fog. Ettől függetlenül mindig is fogékony voltam az ilyen hírekre, és aki jár játszótérre, az tudja, hogy a gyerekrablós rémtörténeteknek se szeri, se száma. Egy részükről szerencsére kiderül, hogy csak pletyka, és valami eszement őrült fejéből pattant ki, de ha másra nem is, egyvalamire biztosan jók ezek: hogy ezt az egész témát átbeszéljük a gyerekkel.
Persze nem kell ahhoz tragédiának történnie, hogy elmondjuk neki, a világ nem csupa kedves, jó fej és nyitott emberből áll. Ennek tesztelésére végeztek nemrég egy kísérletet, amikor is egy fiatal srác egy aranyos kiskutyával megy oda az 5-6 éves gyerekekhez a játszótéren. Pár másodperc barátkozás után megkérdezi tőlük, hogy nincs-e kedvük megnézni a többi kutyáját. Ami ezután történik, attól minden anyukának és bizonyára apukának is összeszorul a szíve.
Ráijeszteni?
Emlékszem arra, amikor hétéves lehettem, és pont egy ilyen játszón környékezett meg egy idősebb férfi, hogy hazakísérne. A mai napig megáll bennem az ütő, ha az arcára gondolok, bár az idő biztos nem jótékony ezzel az emlékemmel. Persze azonnal odaszaladtam a mamámhoz, a fickónak meg rögtön nyoma veszett. Nekem szerencsém volt, ő rossz helyen próbálkozott.
Pont az én tinikorom kezdetére esett a Soul Asylum dermesztő videoklipjének, a Runaway trainnek az aranykora, akkor a csapból is ezt folyt. Az, ahogyan az a nő minden erejét, sőt talán még annál is többet összeszedve rohan a kisbabáját elrabló autó után, örökre a retinámba égett. Azt hiszem, az összes ezzel kapcsolatos rémálmomnak is ez a kép volt az alapja.
De ha ez a fenti kísérlet igaz, és azok a gyerekek is elcsábíthatóak, akikben a szüleik amúgy megbíznak, és akikre ráadásul még figyelnek is, akkor mit tudunk tenni? Recept nincs. Van, aki abban hisz, hogy unos-untalan átbeszéli ezt a témát a gyerekével, van, aki szerint inkább ráijeszteni jobb a gyerekre, mint hogy egyszer is baj történjen. Egy barátnőm például annak kapcsán kezdett el a fiával beszélgetni, hogy egy ismerősük gyerekét egy autóba akarták becsalni. “Azt mondtam neki, hogy soha nem fog előfordulni, hogy olyan embert küldök érte az óvodába, akit nem ismer. És még ha ismeri is, mindig oda fogok szólni az óvónőnek, ha nekem közbejönne valami.”
Titkos jelszó
“Én egyszer pont valami hasonló internetes kampány kapcsán kezdtem beszélgetni erről a lányommal. Mi akkor azt találtuk ki, hogy lesz egy jelszó, amit csak mi ismerünk. Ha bárki menne érte, annak ezt a jelszót kell ismernie” – mondja egy másik anyuka. A lánya annyira komolyan veszi ezt, hogy még az apjának sem hajlandó a jelszót elmondani.
A legnehezebb persze az, amikor a gyerekünk már elég nagy ahhoz, hogy önállósodjon. Ha máshogy nem is, hát egyedül szeretne lemenni a boltba vagy az iskoláig. Mert persze nem lehet állandó rettegésben élni, és ezt rá sem lenne jó átragasztani, de mégis, fel kell készíteni őt arra, hogy még ha a világnak csak egy kis százaléka vetemedne is gyerekrablásra, mégis vannak ilyenek. A legtöbb, amit tehetünk, ha beszélünk vele, illetve még inkább: ha beszélgetünk vele. Ahogy minden másról, úgy erről is.
