2011-ben érdekes kísérletet hajtottak végre a Virginiai Egyetem munkatársai, akik azt szerették volna kideríteni, hogyan hat a gyerekekre a televíziós rajzfilm. A kutatás igencsak aktuális volt már, mert a felmérések szerint az elmúlt tíz évben átlagosan 38 perccel növekedett a gyerekek körében televíziózással töltött idő (nálunk átlagban kicsivel több, mint három órát töltenek a gyerek a tévé előtt naponta), és ezzel párhuzamosan közel tíz százalékkal emelkedett azoknak a 6 év alatti gyermekeknek a száma, akik koncentrációs zavarokat és hiperaktivitást észleltek. Vajon van-e a két jelenség között összefüggés?
Rajzfilm után tompa a gyerekek agya
Hogy választ kapjanak, az egyetem kutatói három csoportban összesen 60 hasonló képességű, óvodás korú gyereket vontak be a kísérletükbe. Az első csoport 9 percen át nézett egy tipikus, mai gyermekeknek készített “pörgős” és igen népszerű rajzfilmet (a Spongyabobról van szó, tehát nem a legintenzívebb, lövöldözős meséről), a másik csoport egy ennél lassabb rajzfilmet nézett 9 percig, a harmadik csoportba tartozó gyerekeket pedig hagyták, hogy saját ritmusukban rajzolgassanak kedvük szerint. Kilenc perc után megkérték a gyerekeket, hogy hajtsanak végre néhány feladatot, amelyek a problémamegoldással, koncentrációs készséggel, memóriával és feladatvégrehajtási képességgel voltak kapcsolatban – például puzzle-t kellett összerakniuk, számokat tettek sorrendbe és fizikai gyakorlatokat végeztek. A végeredmény szerint valamennyi teszten az első csoport teljesített a legrosszabbul: aki a pörgős rajzfilmet nézte, az lassabban vagy egyáltalán nem tudta összeállítani a kirakós játékot és nehezebben hajtotta végre a fizikai gyakorlatokat is. A harmadik csoportba tartozó gyerekek viszont a legjobban oldották meg a teszteket. A kutatók ebből arra következtettek, hogy a gyors rajzfilmek rövidtávon mindenképpen befolyásolják az agyi funkciókat a gyermekeknél.
Készen kapott képek
A kísérlet meggyőzte a kutatókat arról, hogy a gyors ritmusú rajzfilmek valamilyen módon korlátozzák a gyerekek képességeit. Véleményük szerint a feszültéggel teli képsorok a frontális lebenyére hatnak negatívan, – ez a tervezés, a koncentráció, a figyelem és az érzelmek kontrollálásának helye az agyban. De vajon minden televíziós rajzfilm így hat? valamennyi mese ennyire ártalmas és ezért teljesen el kellene tiltani a televíziótól a legkisebb gyerekeket? A válasz nehéz, de inkább az “igen”, mint a “talán” vagy a “nem” felé hajlik annak ellenére is, hogy a lassabb tempójú mesék nem hatnak ennyire látványosan a gyermekek agyi funkcióira.
Ez nem túl jó hír sem a szülőknek, sem a gyerekeknek, hiszen számos kiváló gyermekműsor készül és készült régen, amik alapvető részét képezik a kultúrának és műveltségnek is. Ám hiába remek alkotások ezek, amiket nagyon megszerethet egy gyerek és életre szóló élményt adhatnak, mert maga a televíziózás aktusa az, ami alapvetően nem tesz jót a kisgyerekeknek. A tévé ugyanis amellett, hogy a fenti kísérletben is igazoltan gátol bizonyos agyi funkciókat, a gyermek képzelőerejét és kreativitását tompítja függetlenül attól, hogy jó értékes vagy éppen csapnivaló mesét néz-e. Ez azért van, mert a televízió képeit készen kapják a gyermekek: nem kell elképzelniük, vajon hogy néz ki, hogyan mozog, beszél, veselkedik a mesehős, míg például az olvasott meséknél, ahol legfeljebb egy rajzolt figura ad támpontot mindehhez a gyermekek fantáziája ösztönösen is életre kelti a figurákat. A képernyőt nézve nincs szükség a “belső képalkotásra”, és egy idő után erről le is szoknak azok a gyerekek, akik sokat televízióznak, aminek az eredménye az, hogy képzeletszegénnyé válnak, ez pedig oda vezet, hogy nehezebben dolgozzák fel lelkileg és értelmileg is az olvasott szövegeket (de a hallott szöveget is!).
Nem nehéz kitalálni, hogy ez a társadalmi beilleszkedésük is előmenetelük szempontjából mekkora hátrányt jelent, és a rossz hír az, hogy ezt a hátrányt a legtöbb esetben nem is tudják ledolgozni.
Mégis, mit tehet a szülő?
A tévé ugyanakkor nem ördögtől való dolog, csak jól kell tudni használni. Arra a legtöbb családban semmi esély sincs, hogy a televíziótól eltiltsák a gyereket, (többek között azért sem, mert a mai szülők általában igen elfoglaltak, és sokszor a tévé látja el a családban bébicsősz szerepét, amíg ők dolgoznak), másrészt, ha ezt meg is tennék, azzal a gyereket kirekesztenék a korosztálya közös élményeiből. Ha egyetlen rajzfilmet sem ismer, akkor kimarad az ezekről szóló beszélgetésekből az oviban, amiért lenézik őt, de legalábbis csodabogárként kezelik majd a társai. De erre is van megoldás, mégpedig több is.
Az egyik abban az ideális esetben működik, ha a szülőknek (vagy legalább az egyiknek) van ideje arra, hogy egy-egy rajzfilmet együtt nézzen meg a gyerekkel. A közös tévézés alatt beszélgetni lehet a cselekményről, a mesefiguráról, és így aktivizálhatjuk a gyereket, aki ezrét nem bambul bele teljesen hipnotizált állapotban a rajzfilmbe. Másrészt, ha együtt tévézünk a gyerekkel, akkor szabályozhatjuk azt is, hogy mennyit ül a képernyő előtt.
Ilyen ideális helyzet ritkán adódik, hiszen a szülőket elfoglalják mindennapos gondjaik és munkájuk napközben, amikor éppen ezek a rajzfilmek mennek. De éppen erre találták ki a videót, a képrögzítést, az internetet, a DVD-n megvásárolható és internetről letölthető meséket. Ezek a technológiák lehetővé teszik, hogy akkor nézze meg a mesefilmet a gyermek, amikor mi is ott lehetünk vele. Így a trendi, közszájon forgó mesékből sem marad ki a gyerek, sőt még olyanokat is mutathatunk neki, amiket a tévében nem is játszanak – például azokat a rajzfilmeket, amik nekünk szereztek anno nagy örömet gyerekként.
