Ahhoz képest, hogy a 1997/31. gyermekvédelmi törvény hetedik paragrafusa szerint:
egyetlen gyermeket sem szabad elszakítani a szüleitől pusztán anyagi nehézségek miatt,
rendszeresen lehet hallani szívszorító eseteket, melyekben mégis ez történik. Az okok jól ismertek: az anyaotthonok telítettek, önkormányzati bérlakásokra szinte reménytelen pályázni, a valódi munkahelyek helyett pedig az állam legtöbbször közmunkaprogramot kínál, elenyésző fizetésért. Erzsébet története majdnem ékes példája lett annak, hogyan veszíti el egy bajba jutott anya a gyermekét.
“Mindegy, hogy hol, csak együtt legyünk!”
Erzsébetnek három gyermeke van, egy tizenkét éves nagylány, egy másfél éves kisfiú és az újszülött Gabriella. A nagyot Erzsébet édesanyja neveli, egy pici lakásban. Erzsébeték nem mehetnek a kórházból oda, ott lakik már a testvére és annak családja is. A kisfiú egyelőre nevelőszülőknél van, Erzsébet havonta kétszer látogatja, ilyenkor mindig magával viszi a lányát is. Mielőtt a harmadik gyermeke megszületett, reménykedett benne, hogy meg tudja oldani a lakhatását úgy, hogy végre mindhárom gyermeke vele lehessen. “Hónapokig kerestem a megoldást, hiába. Először olcsó szobabérletben reménykedtem, de a születendő kislányom mindenhol kizáró ok volt. Az anyaotthonok is mind elutasítottak. Volt, ahol az volt a probléma, hogy csak egy gyerekkel mentem volna, de amikor azt mondtam, hogy legszívesebben mind a három gyereket vinném, akkor meg az volt a baj” – mondja az asszony.
Az utolsó pillanatban szerencsére mégis kínálkozott megoldás. Egy családi neve elhallgatását kérő, négygyermekes anyuka, Zsuzsa vasárnap olvasta a történetet a Facebookon. Utána párja vetette fel, hogy egyszobás, üresen álló lakását oda tudnák adni Erzsébetnek egy időre. Azonnal hívták a Város Mindenkié csoport önkénteseit.
“Egyelőre még csak azt próbálom feldolgozni, hogy mégis van hova mennünk!”
“Talán egy időre megnyugodhatok, bár a másik két gyerek miatt is nagyon izgatott vagyok, hiszen néhány hétig egyáltalán nem tudom őket meglátogatni – folytatja Erzsébet. – Azért még nem fogtam fel teljesen a jó hírt. Egyelőre még csak azt próbálom feldolgozni, hogy van hova mennünk.” Erzsébet szerint most lesz egy kis ideje mindent átgondolni. Reméli, hogy hosszú távon megoldódik a munkanélküliség is, a lakhatás is, hogy hol, az másodlagos kérdés. “Nem ragaszkodom Budapesthez, de vidékre csak akkor mennék, ha vihetném mindhárom gyermekemet.”
“Én voltam az ország egyik első diplomás magyar közmunkása, tudom, hogy mit jelent bajban lenni!”
“Amint eldöntöttük, hogy segítünk, és beszéltünk Erzsébettel, elkezdődött a szervezés – meséli Zsuzsa. – Most várjuk a gyámügyet, hogy rábólint-e, de ez nem lehet kérdés, hisz a legfontosabb probléma, a lakhatás megoldódik. Egész nap takarítunk, közben elrohantam babaruhákért, próbálok mindent beszerezni gyorsan: lepedők, pelenkák, valami ételt, innivalót is veszünk. Mellette mosok, vasalok, de holnap reggelre nem reménytelen, hogy kész legyünk mindennel” – sorolja a jótevő, és hallom a hangján, hogy egyfelől nagy rohanásban van, másfelől örül, hogy részt vehet mindebben. “Én voltam az ország egyik első diplomás magyar közmunkása, tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent, ha bajba kerül az ember. Itt álltam négy gyerekkel, három diplomával, szerencsére annyi segítséget kaptam a civilektől, hogy megfogadtam; bárki bajba kerül, én nem kérdezem meg az okát.”
“Megdöbbentő volt, hogy egy ilyen krízishelyzetre nincs állami megoldás!”
Három hónappal ezelőtt kereste meg Erzsébet A Város Mindenkié csoportot. “Elmondta, hogy mindenhol várólistán van, de ígéretet nem kapott. Nyilvánvaló volt, hogy mindent megpróbált. Mi is felvettük a kapcsolatot az anyaotthonokkal, hiába. A szülés előtt Erzsébet hajléktalanszállón lakott. Gabriella születése után szinte az összes anyaotthont felhívtam, volt, ahova behívták másnapra egy felvételi interjúra. El is ment a kórházból, de később azt a választ kapta, hogy nem őt választották. Közben megkereste Erzsébetet a gyámügy is, hiszen a kórházi védőnőnek kötelessége volt értesíteni őket, és hajléktalanszállóra nem lehet menni gyerekkel. Reménytelen helyzetbe került. Zsuzsáék felajánlása hatalmas segítség, így talán lesz elég idő arra, hogy hosszú távon is megoldást találjunk közösen” – mondja Ámon Kata, az AVM önkéntese, aki szerint mindez rendszerszintű problémát jelez.
“A szociális bérlakásokra pályázni kell, de ez nagyon nem egyszerű, és nemcsak azért, mert az érintettek gyakran nem tudnak megfelelően fellépni egy ilyen helyzetben. Sok önkormányzatnál kizáró ok, ha valaki bizonyos ideig nem volt kerületi lakos. Krízislakások ugyan vannak, de az önkormányzatoknak nem kötelességük ezeket kiutalni. Ráadásul ezekről hivatalosan nem is nagyon lehet tudni. Megdöbbentő volt, hogy egy ilyen krízishelyzetre nincs állami megoldás. Pedig Erzsébet tényleg mindent megpróbált, nagyon együttműködő volt végig mindenkivel. Elvárható lenne, hogy a krízisbe kerülő ember kapjon egy esélyt.”
Ámon Kata szerint a történet olvasása után többen is felajánlották vidéki lakásukat, házukat. “Az emberek érzik, hogy nem szabad egy anyát és egy kisbabát pénzügyi nehézségek miatt elszakítani egymástól. A lakhatás megoldható probléma lenne az országban. Ezt az illetékes minisztérium képviselője is elmondta, hozzátéve, hogy az anyaotthonoknak kötelességük befogadni az érintetteket. Cinikus hozzáállásnak tartom, hisz ők maguk azok, akik nem biztosítják ehhez a forrásokat.”
Azzal kapcsolatban, hogy a Facebookon többen az anyát hibáztatják, mondván, hogy miért szülte meg a kislányt, az AVM önkéntesének határozott véleménye van: “Szociális bérlakásokat lehet biztosítani, de időgépeket nem. Most már, hogy megszületett a pici, róla van szó. Nagyon igazságtalan lenne, ha őt büntetnénk meg ezért. Fontos azt is látni, hogy nincs ingyenesen elérhető fogamzásgátlás, ami lehetetlenné teszi a legszegényebb réteg számára a családtervezést. Az sem kifejezetten jó hozzáállás, hogy aki szegényt, az nem érdemli meg a gyereket.”
Erzsébet újszülött kisbabája tehát – hála Zsuzsáék segítségének – mégsem kerül nevelőszülőkhöz. Más kérdés, hogy ennek a megoldása a törvények alapján, az ENSZ gyermekjogi egyezménye alapján, és amúgy is az állam dolga lett volna, nem Zsuzsáéké.
