Én azon kezdtem el filozofálgatni, mi lenne, ha egy nap az én gyönyörű, fiatal lányom elém állna és azt mondaná, anyu, szeretnék én is az lenni, ami te voltál. Mit mondanék neki?
Nos ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak érdemben, azért, hogy megértsétek, végül mit válaszolnék neki, mesélnem kell néhány dologról, ami a munkám során ezzel kapcsolatban ért.
Az első talán az kellene hogy legyen, hogy tisztázzunk néhány fogalmat.
Vannak a prostituáltak, akiknek van egy stricijük, aki foglalkoztatja őket. Nem túl szabadok, megvan, hogy mikor mit csinálhatnak, és nem igazán válogathatnak, mindenkivel el kell menniük. Ha “szerencsések”, akkor lakáson dolgoznak és legalább a tisztálkodásra van lehetőségük, ha nem, akkor csak – igen, pont mint a filmeken – egy konténerben fekszenek, egy koszlott takarón, és a legtöbbjükből drogfüggő lesz, vagy belehal.
Aztán vannak a nálunk is nagyon elterjedt utcalányok. Akik kiszabadulnak a nevelőotthonból, mert nagykorúvá válnak, és a társadalom nem igazán tud mit kezdeni velük. Lecsapnak rájuk a stricik, magukhoz édesgetik őket, majd kiteszik az utcára. Eltéphetetlen lelki kapcsolat alakulhat ki strici és utcalány között, amit az érthet csak meg, aki benne élt, kívülálló sosem. Őket azért sajnálom még jobban, mert el sem tudnám képzelni, hogy olyan férfihez kelljen nyúlnom, aki ki tudja, honnan jött előtte, és nem küldhetem el tisztálkodni. Nekik tényleg nincs sok lehetőségük, bár előfordulhat, hogy valahogy mégis megszabadulnak, főleg ha már kiöregedtek.
Utolsónak hagytam a lakáson dolgozó lányokat. Ők többnyire teljesen önállóak, mindenben dönthetnek, abban, hogy mennyit dolgoznak, hogy fogadnak-e egy adott vendéget vagy sem. Minden lehetőségük megvan a higiéniára, kellemes, kényelmes, személyesen kialakított körülmények között folytathatják a tevékenységüket. Nem is kérdés, hogy a három közül melyik verziót tudnám elképzelni a lányom számára. De jöjjön előbb az, ahogy semmiképp sem!
Amikor még huszonévesen két idősebb nő mellett dolgoztam, bizony az egyikük lánya követte az anyját a szakmába. Vele kapcsolatban sosem éreztem azt, hogy szívvel-lélekkel csinálná. Bár én már akkor is szerettem kurtizán lenni, róla azt gondoltam, hogy csinos és okos, rengeteg más lehetősége is lenne. Mi késztette az anyját mégis arra, hogy bevonja a gyereket is a munkába? Nem tudom, sosem kérdeztem meg tőle…
Csak azt láttam, hogy abban a néhány hónapban, amíg együtt dolgoztunk, ő sokkal kevésbé volt lelkes. Megcsinálta, mert gyors és könnyű pénz volt, de végig azt láttam, nem boldog. Vagyis ezt a verziót a saját lányomnak el sem tudnám képzelni. Ha még mindig dolgoznék én magam, neki akkor is azt tanácsolnám, hogy inkább járja a maga útját, eszembe sem jutna, hogy egyik nap felajánljam, gyere, csatlakozz, ez jó móka és könnyű pénzkereset. Pedig rengeteg olyan anyáról tudok, nem csak erről az egyről, aki már fiatalon arra próbálja inspirálni a gyereket, hogy szálljon be a “családi bizniszbe”. Szerintem ez nem fair. Attól, hogy az anyának ez a szakmája, még nincs joga a gyereket is belerángatni.
Másrészt ott van az, hogy akár beszélünk róla, akár a szőnyeg alá söpörjük, több száz olyan egyetemista lány létezik, aki az egyetemi évek alatt az anyagi problémáit ezzel oldja meg. Ez csak átmeneti időszak számukra, csinálják néhány évig, míg a sulit el nem végzik, aztán nem térnek vissza többé. Bejelentkezik egy szexpartner-társközvetítőhöz, vagy egyszerűen, arckitakarással felad egy hirdetést, és amikor épp nem az iskolapadot koptatja, akkor férfiakat kényeztet. És megint csak azt tudom rá mondani, bármilyen botrányosan hangzik is, hogy amíg lesz rá kereslet, amíg akad olyan férfi, akit a hamvas lányok vonzanak, addig lesz olyan lány is, aki ezt fogja választani… Folytatás a Sorskerék blogon!
