Mindenkinek vannak gondolatai arról, hogy mi folyik a hajnali órákban egy-egy zárt ajtós klubban. De tapasztalata látogatóként csak keveseknek van. Legalábbis a nők közül. Kíváncsiak voltunk rá, mennyi igaz a sztereotípiákból, s hogyan éli a hétköznapjait egy sztriptíztáncos.
Aki táncol, az még nem prostituált
„Egy csomó ilyen sztori úgy kezdődik, hogy szegény csajnak egyetem mellett kellett a pénz. De hagyjuk már. Tudod, hogy hány ilyen lányt ismertem? Nullát. A sztriptíz egyszerűen csak jó munka, jól fizet, és ha jó helyet fogsz ki, akkor még jól is érzed magad közben. Nekem jó helyem volt. Ibizára jártam ki nyaranta. Két klubban léptem fel. Az egyikben a bulizóknak kellett hangulatot csinálni, ruhában, a színpadon. A másik helyen pedig vetkőztem. Ott sem totálisan meztelenre, hanem tangára” – meséli Niki, aki mostanra egy négyéves kislány anyukája, és egyáltalán nem bán semmit a múltjából. Úgy tekint az életének ezen időszakára, mint egy bulizós korszakra, amikor még jól is élt. Nagyjából tíz éve hagyta abba ezt a műfajt, előtte viszont éveken át, a tavasztól őszig megkeresett nagyobb bevételből élt, amit külföldön szedett össze.
„Nem hibáztatom az embereket az előítéleteik miatt. Nem ismerem a hazai klubokat, de el tudom képzelni, hogy bőven lehet benne probléma. Amit hallottam itthonról, az egy káosz. A legtöbb helyen egyáltalán nincsenek normálisan lefektetve a szabályok, a lányoknak sokszor szinte kötelező elvonulni a vendégekkel, nem is lep meg, hogy sok ember fejében a sztriptízes már egyből prostituált is. Pedig ez nem törvényszerű. Hozzám például soha nem ért a kisujjával sem egy pasi se. Nem azért, mert annyira szigorú lettem volna, hanem eszükbe sem jutott. A munkahelyeim játékszabályai világosak voltak, a legtöbb, amit kérhettek a vendégek, az a privát tánc volt, és ennyi. Azt nem szerettem annyira, mivel néhány részegebb vagy ellenszenvesebb pasi elég idegesítő tudott lenni. De jó pénzt adtak, nekem pedig olyankor kikapcsolt az agyam és kész.”
Nem a férfiaktól égsz ki, hanem az életviteltől
Niki azt mondja, nem volt nehéz sztriptízesként elhelyezkednie. Egy barátnője már egy ilyen klubban dolgozott, ahová táncosokat kerestek. „Fogalmam sincs, hogy akkor is megléptem volna-e, ha nem ismerek ott senkit. Ha bárki kérdezné ilyen döntés előtt a véleményem, akkor azt mondanám, olyan helyre menjen, ahol már ismer valakit. A biztonság a legfontosabb, és akárhogy is, itt mégiscsak az éjszakában dolgozol. Ki tudja, milyen például a főnököd. Vagy hogy tényleg be vannak-e a kamerázva a privát szobák. Olyan is előfordulhat, hogy a kidobók közül lesz valaki annyira tahó, hogy nyomulni kezd. Szóval vannak rizikófaktorok, szerintem hülyeség lenne kockáztatni” – meséli el tapasztalatait.
Jó munka, jól fizet, és ha jó helyet fogsz ki, akkor még jól is érzed magad közben (Képünk illusztráció. Fotó: Joe Raedle / Getty Images)
Amikor arról kérdezem őt, hogy mennyire viselték meg a vendégek és a klubélet, beleás az éjszakázás mélyebb bugyraiba. „Lehet, hogy nem erre a válaszra számítasz, de nem a körülmények és a pasik, hanem az életmód az, amitől kiégsz. Teljesen felborul a bioritmusod. Egész éjjel talpon vagy, olyankor is dögösnek kell lenned, amikor épp ki vagy borulva valami magánéleti dolog miatt, nyomnod kell az amúgy rohadt kényelmetlen cipőkben, és pörögni. Nem akkor fogsz jó jattot kapni, ha látják rajtad a kötelességet. Akkor fogsz, ha úgy érzik, hogy odáig vagy értük, csakis nekik táncolsz, és szuperül nézel ki. Két lány kivételével nem ismerek olyat, akik ne nyúltak volna valami droghoz. Én is éltem vele. Még csak vennem sem kellett, mert mindig megkínáltak. Jobb volt, mint a pia, mert az alkoholtól dülöngélni kezdesz és büdös leszel és másnapos. Az amfetamin viszont felpörgetett, jó kedvet csinált, és tudtam tenni a dolgomat. Senkit nem beszélnék rá, szemét cucc, mert tényleg rá lehet szokni. Akkor is tudtam, hogy ez nem jó módszer. De bevált, és tudod mit, jól is éreztem magam legalább munka közben. Ma már nem csinálnám. Láttam, hogyan csúsztak szét páran tőle úgy istenesen. Nekem azt hiszem, szerencsém volt. Nem vagyok egy függő alkat talán, vagy nem tudom.”
A műszak vége a legveszélyesebb
Niki végül négy évig élt így. Ahogyan ő fogalmaz, „csilliárd” emberrel találkozott, s az arcok ma már szépen összemosódnak. „A menetrend elég unalmas volt. Bementem, felöltöztem, beszélgettem a többiekkel, s éjfél után kezdett beindulni a buli, sőt inkább főleg hajnaltájt. Aki ilyen helyre jön, az már bőven volt előtte más bulikban, szóval nem józan – meséli, majd kitér, hogy miféle emberekkel találkozott a munkája során. – Voltak a zavarban lévők, ők vagy csöndben ültek, vagy pedig elkezdtek hülye tinisrácokként viselkedni. Ez a fajta vendég nem is a táncossal van elfoglalva, hanem inkább a haverjaival, akik előtt bizonyítani akar. Volt másik bizonyítgatós fajta: akinek sok pénze van, és ezt mindenképpen tudatni akarja a többiekkel. Én őket utáltam a legjobban, mert szörnyen tahók és ellenszenvesek. Viszont jól fizettek, muszáj volt mosolyogni és kedvesnek lenni velük. Amúgy sok normális is volt. Az a típus, aki eljött nyaralni, kötelező jelleggel végigjárta a klubokat, és kikötött egy ilyenben is, mert kíváncsi volt. Ezek cuki vendégek. Kicsit bénáznak, nem igazán tudják, hogy mihez is kellene kezdeniük. Segíteni kell nekik és barátságosnak lenni. Attól feloldódnak. Nagyon ordenáré társasággal nem találkoztam, mert jó volt a biztonsági csapatunk. Be sem engedték az olyanokat. Azokkal az volt a gond, hogy néha megvártak minket a műszak végén, és a kijáratnál kellett őket leszerelni. Nálunk az volt a bevett módszer, hogy többen mentünk ki egyszerre, felváltva mentünk valamelyikünk kocsijával, és csak pár beszólást kellett így elviselni. Hallottam már olyat, hogy egy lányt majdnem megerőszakolt egy ilyen csürhe. De volt nála önvédelmi spray. Mindannyiunknál volt, sosem lehet tudni” – meséli Niki.
Persze nem hagyom kérdés nélkül azt sem, hogy ő félt-e valaha. De más választ ad, mint amire számítok. „Kétszer volt csak ijesztő helyzet. Az egyiknél körbevett egy hülye társaság, és nem engedtek odébb menni az asztaluktól. Nem értek hozzám, mert azt tudták, hogy nem lehet, de azért félelmetes ott állni 5-6 nagyobb darab fickó között, akik körbevesznek. Tudtam, hogy mindjárt jön a biztonsági őr, de akkor is állati hosszúnak tűnt az a pár perc, mire kiszedtek közülük. Egy másik szituációban a privát szobában táncoltam egy középkorú pasinak, és ő rosszul lett. Szerintem túl sokat cuccozhatott, vagy eleve beteg volt. Rángatózni kezdett, azonnal hívtuk a mentőket, és egészen jól volt már, mikor elvitték, de még sosem láttam ilyesmit korábban. Magamat is hibáztattam, hogy esetleg valami jelet észre kellett volna rajta vennem vagy nem tudom. Arra az éjszakára utálok visszagondolni.”
Nehéz a visszarázódás, de miért ne lehetne normális az élet
Hogy ő miért nem szállt ki korábban? Mi vonzotta annyira ehhez az élethez? Niki azt mondja, fiatal volt, és úgy élte meg, mint egy nagy bulit, egy hosszú nyaralást. „Amivel még jól is kerestem. De utáltam, hogy itthon titkolóznom kell, mindenkinek csak a sima, partis táncolást meséltem, de már annál is furcsán néztek rám. Értem én az előítéleteket a sztriptízesekkel szemben, de semmi szükségem rájuk és arra sem, hogy magyarázkodnom kelljen. Egyrészt emiatt hagytam abba, másrészt meg főleg azért, mert elfáradtam. Nem volt már kedvem éjszakában gürizni. Azért akár buli, akár nem, ez eléggé fárasztó.” Miután kilépett a klubok világából, Niki nem találta a helyét, fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen az életéven. „Nem fogok hazudni, amikor már megtapasztaltad, milyen érzés sok pénzt keresni, akkor lehangoló itthon a havi bérek mellett állásinterjúkra járni. Gondoltam, hogy irodai munkát vállalok, de rá kellett jönnöm, hogy az sem nekem való. Végül visszatértem fodrásznak, mivel ezt a munkát végeztem a tánc előtt is. És a sztriptízt teljesen feladtam.”
Ez is csak egy munka volt, és kész (Képünk illusztráció. Fotó: Andrew Chin / Getty Images)
Nem akarom, hogy a lányom ezt csinálja
Niki ezután megismerkedett később férjével, és született egy csodálatos gyermeke is. „A férjem tudta, mielőtt elvett, hogy mivel foglalkoztam korábban. Persze nem ezzel kezdtem az ismerkedést, mert akkor lehet, hogy elfutott volna. De amikor már együtt voltunk egy ideje, elmeséltem neki a múltat. Kifaggatott, hogy ez hogyan is nézett ki a gyakorlatban, elmeséltem hát, és ő nem akart elhagyni miatta. Gondolom, jobban örülne, ha nem táncoltam volna sosem, de ez ma már nem kerül szóba közöttünk. Régen volt, táncoltam, sosem voltam prostituált. Ez is csak egy munka volt, és kész. Így kezeljük. Annak viszont nem örülnék, ha a lányom is csinálná. Azóta sokat változott a világ. Mire ő lesz felnőtt, még többet fog. Én jó klubot találtam, szerencsém is volt, de könnyen meg lehet csúszni benne. Aggódnék érte. Nem tudom, hogy el fogom-e neki mesélni majd. Titkokat sem akarok, de kedvet sem akarok csinálni neki hozzá. Majd elmondom, hogy anya táncolt külföldön, és ennyi. Vagy meglátom. Még van időm kitalálni.”
