Férfimonológ a szerelemrõl I.

Fiatalabb koromban úgy gondoltam, hogy számomra nem létezik szerelem “első látásra”. Nagy csajozós hírében álltam, és a hírnevemnek megfelelően, próbáltam hű maradni a szerepemhez. Nem vagyok egy adonisz, de állítólag kedves humorom van, és sok nő megérezte a belőlem feléjük áradó tiszteletet. Érdekes módon, ez sokkal nagyobb komparatív előnnyel bírt a csajozás terén, mintha pusztán a külsőmmel hódítottam volna. Emlékszem, egyszer – még az egyetemen – simán lecsaptam egy évfolyamtársam kezéről a legjobb nőnek tartott Évit, akiért sokan bolondultak akkor. Engem lepett meg a legjobban, hogy ez milyen könnyen ment. Évi barátja igazán jósvádájú fiú volt, csak éppen képtelen volt mással is foglalkozni, mint önmagával. Én talán azzal nyertem, hogy figyelmesebb voltam Évivel, mint üresfejű vetélytársam, és határtalanul bíztam magamban, hogy előbb-utóbb sikerül őt meghódítanom. Nem mondom, bennem is van egy amolyan nárcisztikus férfiimádat önmagam iránt, de én inkább a képességeimre vagyok büszke, és arra amit az életben elértem, mintsem a klasszikusan római hajlású orromra (mondtam ezt akkor, amikor még semmit sem értem el az életben). Más kérdés, hogy voltak bizonyos nők, akiknek kifejezetten az orrom jött be.

Tulajdonképpen nem volt kialakult csábítási módszerem, ami meglehetősen furcsa egy profi csajozónál, és én akkor annak tartottam magamat. Az a lényeg, hogy könnyedén kell játszani. Mint a Krúdy hős, akinek nincs egy fityingje se, de ha pénzhez jut, szarvasgombát hány. Természetesen fejben én is előre lepergettem az eseményeket, mint sok más férfitársam, de soha nem terveztem el, hogy mikor mit fogok lépni. Egyedül azt fogadtam el főszabályként, hogy ha két-három héten belül nem sikerül ágyba vinnem a hölgyet, akkor továbbállok. De ezen a körön belül mindig spontánul cselekedtem, ami az esetek többségében bejött. Azt hiszem, a jó csajozó egyedül az intuíciójára hagyatkozik, vagyis megérzi, hogy kinél lehet igazán esélye. Megjegyzem, egyszer nagyon befürödtem, de az nem a rossz intuícióm miatt volt, hanem mert otthon hagytam a szemüvegemet. Ez úgy történt, hogy szemeztem egy lánnyal a bárpultnál, és azt hittem hogy ő is benne van  a dologban. Aztán kiderült, hogy amit én szemkontakusnak vélek, az valójában azért volt, mert a lány is rövidlátó volt, és egyszerre hunyorítottunk a félhomályban…

Nagyon sok nőm volt, de valahogy egyik sem tetszett igazán. Persze össze tudtam volna rakni az ideális nőt az éppen futó hölgyismerőseimből, de a valóságban még nem találkoztam olyannal, akivel egy évnél tovább bírtam volna. Ugyanakkor szenvedélyesen rajongtam a szeretőimért. Szerettem az illatukat, a mellüket, a nevetésüket, a gondolataikat. De szigorúan csak külön-külön. Kategorizáltam a tulajdonságaikat, mint egy botanikus, aki gombostűre tűzi a pillangóit. Ami ebben a legfurcsább volt, hogy pont ezzel öltem meg a szerelmet magamban. Eltárgyiasítottam a nőket, és ezzel holttá tettem azt, ami egyedül éltetett. Azt gondoltam, hogy ha kiismerem az egyéniségüket, talán jobban megszeretem őket. Mivel eléggé könnyen kiismertem őket, nem a szeretet nőtt bennem, hanem csak az unalom. Sajnos nem vettem észre, hogy így szép lassan üressé vált az életem. Még egyszer egy kurvához is elmentem, hátha a pénzért vásárolt szerelem “realitása” visszatérít önmagamhoz. Nagymamám szokta mondani, hogy kutyaharapást szőrével, amit sokáig nem értettem, de most már értem: ez a mondás arra vonatkozik, hogyha valami fáj, akkor tegyél rá még egy lapáttal, az talán visszatérít a normális kerékvágásba. Hát nálam ez nem jött be. Nekem ennél sokkal, de sokkal több kellett.





És egy napon találkoztam a párommal, Máriával. Mit mondjak erről? Hát beütött az a bizonyos villámcsapás. Egy egyetemi szilveszteri bulin találkoztunk, ahol szokásomtól eltérően nem ittam semmit, mert idegesített, hogy a környezetemben mindenki csontrészegre issza magát. Később ezt úgy értékeltem, mint égi jelet. Tudni kell, hogy én abban az időben, az év többi napján ittam magam részegre, mert akkoriban nagyon rossz passzban voltam. Undorodtam az életvitelemtől. Egyszer odáig süllyedtem, hogy összekevertem a szeretőim nevét az ágyban. Juditot Erikának hívtam, Andreát Tímeának. Azt hittem, ilyen csak a filmekben van. De a fő probléma az volt, hogy kezdtem sportot csinálni a hódításaimból. Miközben belül nem éreztem semmit. Persze látszólag minden rendben volt: élveztem az életet, nagy lábon éltem; jártam az éjszakát, Kárpátia Étterem, Fiatal Művészek Klubja, stb. Mindezt anyagilag is tudtam finanszírozni, mivel az egyetem alatt alapoztam meg a vállalkozásomat, ami már akkoriban is szépen hozott a konyhára. Ráadásul értelmes és kreatív emberek vettek körül, de belül senkivel sem tudtam megosztani az ürességemet, ami a magányomból táplálkozott. Most látom csak, hogy ez egy értelmetlen mondat, hiszen nullával nem lehet osztani. Az üresség nem kommunikálható. Csak akkor ezt még nem tudtam…

Visszatérve Máriára, nem tudom megmondani, hogy először mi fogott meg benne. Túlságosan egyszerű lenne, ha azt mondanám, hogy ilyen jó nőt még életemben nem láttam. Valami kezdettől fogva mélyen vonzott benne, ami azóta is tart, pedig már tizenöt éve vagyunk együtt. Talán a tekintete, a hangja, az emberekhez való viszonya? Hogy olyan büszke, de mégis kislányos a járása? Nem tudom. Számomra fontos, hogy egy nő jól nézzen ki, de ez nem elég. Kell a közös érdeklődés, az élethez való azonos hozzáállás, stb. Máriában mindez megvan, de azt a pluszt, amiért beleszerettem, mégsem nem tudnám megfogalmazni. Azt hiszem azért, mert ezek az okok olyan mélyen vannak benne a személyiségünkben, hogy nem lehet rá szavakat találni. Egyszerűen olyan, mintha évezredek óta ismerném. 
 




Mindenki azt kérdezi, hogy ha ennyire nagy az egyetértés, akkor a tizenöt év alatt miért nem házasodtunk össze? A házasságról azt gondolom, hogy az egy külvilág felé tett gesztus, és akinek fontos a papír meg egyebek, csak házasodjon. Jogi értelemben élettársak vagyunk, ami az állam előtt nagyjából ugyanolyan, mintha házasok lennénk. Másrészt a papír nélkül is tudjuk, hogy a kapcsolatunk holtodiglan-holtomiglan szól. Ebben az értelemben úgy tekintünk magunkra, mint házasokra. Akik ismernek, tudják ezt. Egyébként viselek jeggyűrűt, aminek számos praktikus előnye van. Például ha ilyen deresedő halántékkal megtetszem egy kislánynak, akkor csak szomorúan bevillantom a gyűrűt, hogy hát ez van, esetleg tizenöt évvel ezelőtt kellett volna, drága… Harmadrészt engem mindig kiver a veríték, ha a házassági, vagy bármilyen ceremóniára gondolok. Ott állnék az állambácsi, vagyis az anyakönyvezetőnő előtt – és nem tudnék magammal mit kezdeni. Az a sok hóttbarom, negédes vakszöveg, amit végig kellene hallgatnom a felelősségről, meg a szeretetről, miközben valami Tóth Árpád vers menne a magnóból, hát azt nem bírnám. Mari csak kacagna rajta (nem Tóth Árpádon), mert ő harmonikusabb személyiség, mint én, de például tuti, hogy én elesnék vagy kirohannék az épületből, ennyi fenséges hülyeség hallatán.

Mariért a legelképesztőbb férfi erőszakossággal kellett megküzdenem. Igen sok munkámba került, hogy ő is elhiggye: csak én kellek neki és senki más. Az elején még húzta a száját, de aztán belátta, hogy nincs más választása: vagy velem marad, vagy tengeti az életét valaki más mellett.





Az az igazság, hogy én még mindig olyan szerelmes vagyok Mariba, mint egy csacsi. Vele a szex tizenöt év után is öröm, pedig azt gondoltam fiatalon, vagy inkább olvastam valami könyvben, hogy két év után megunják egymást a partnerek. Előéletemet ismerve nem jósoltam magamnak sok jót. Csak hát a szerelem nem jóslás-alapú, és ez a jó benne. Nekem úgy látszik az kellett, hogy egyetlen nőben egyesüljön a szerelem és a szex. Egyszerűen nem akarok más nőkkel kezdeni, amin néha nagyon csodálkozom. Persze néha megnézem a nőket, meg kívánom is őket, talán flörtölök is velük, de például hogy úgy megsimogassam valakinek az arcát, az realiter nem megy.

Talán mindez azért van, mert valahol mélyen élt bennem egy nőkép, amire mindig is vártam, és soha nem adtam fel, hogy majd egyszer meg is találom álmaim asszonyát. Én egy eléggé csökönyös ember vagyok. Vagy csak szerencsés az égieknél.

(Képeink illusztrációk)