A Nagy Mosogatós Vita

Krisztinát szigorúnak gondolom, mert fekete ruhás vetélkedő-háziasszonyi szereplése beleégett a lelkembe, és akkor is végtelenül komoly, amikor a Forró nyomon című műsorban bűnügyek után kutat. András pedig „kihalófélben lévő”, épp ezért tiszteletre méltó tévés: felkészült, intelligens, precíz, olyan, mintha a BBC etikai kódexéből – a hiteles és mértékadó televíziózás bibliájából – pattant volna elő. Bevallom, kicsit ideges vagyok.
De amikor leülnek velem szemben, feszültségem azonnal oldódik. Végtelenül kedves és laza fiatal párt látok magam előtt: csevegnek, évődnek, bolondoznak, és úgy csinálnak, mintha összekapnának az élet fontos kérdésein. Például, hogy ki mosogasson.

– Amikor ez az interjú megjelenik, éppen egy héttel lesztek túl a két éves házassági évfordulótokon. Hogy telt el ez a röpke két esztendő?

András: Ahelyett, hogy elkezdenénk dicsekedni, mennyire jól vagyunk, azt kell mondjam: nem is tudjuk, hogy vagyunk. Mostanában reggel hétkor kelünk és éjfélig dolgozunk. Mint az őrültek. Aztán haza megyünk, gyors zuhany, beesünk az ágyba, reggel meg újra irány a stúdió. Az évforduló megünneplésére is úgy kell időt lopnunk majd.

Kriszta: Sokkal többet vagyunk együtt, mint korábban, de szinte mindegy, hogy ezt az időt Andrással vagy éppen egy másik munkatársammal töltöm…

András: Khm… Hogy is tetszett mondani?!…

Kriszta: …mert nem tudunk egymáshoz szólni, nem tudunk egymás dolgairól beszélgetni, annyira benne vagyunk a munkában.

Máté Krisztina egyévesen édesapjával

– Mióta pörgött fel ennyire a szakmai életetek – a magánélet rovására?

András: Hónapok óta egyre intenzívebben dolgozunk, nyár közepétől pedig szinte nap mint nap az új Tényekkel foglalkoztunk. A nézők nem tudnak – nem is biztos, hogy kell tudniuk – erről, de a tévés technológia mindent „elsöpör”. Annyit kellett gyakorolnunk, mintha legalábbis játékfilmet készítettünk volna.

– Nekem tetszik a műsor. Mintha lendületesebb és „üdébb” lenne. Ami viszont kétségbe ejtett: az időjárás-jelentés.

András: Hogy az „üde” szót használtad, annak nagyon örülünk. Minden törekvésünk erre irányult. Egy oktalanul rosszkedvű országban nem szeretnénk tovább fokozni a borongós hangulatot.

Kriszta: Egyébként sem vagyunk rosszkedvűek. Ha már csak annyi érezhető a műsorban, hogy nekünk milyen viszonyunk van azokhoz a dolgokhoz, amikről beszélünk, már elértük a célunkat. Az időjárás-jelentésről pedig annyit, hogy az első nap mi is megdöbbenve néztük, ahogy jön-megy az időjós, aztán átlépeget a fekete kereten, de aztán rájöttünk, hogy nekünk végül is tetszik.

Bárdos András egyévesen a bátyjával

– Két hónappal ezelőtt még nem kérdezhettem volna rá a házassági évfordulótokra. Elvi okokból nem beszéltetek a magánéletetekről. Most viszont közösen szerepeltek a címlapunkon is. Nehéz volt a váltás?

Kriszta: Amíg őriztük a magánéletünket, én voltam a fafejűbb. Úgy gondoltam, annyira a kirakatban zajlik körülöttünk minden, hogy muszáj a legfontosabb pillanatok megmaradjanak, csak nekünk. Hogy legalább ez ne legyen áruba bocsátva az újságok számára. Végül úgy döntöttünk, arrébb toljuk a „határvonalakat”.

András: Pontosan ugyanolyan életet élünk, mint bárki más Magyarországon… Na jó, sokkal többet dolgozunk, mint azt gondolják rólunk, de egyébként nincsen bennünk semmi különleges és érdekes. Ugyanúgy járunk bevásárolni, toljuk magunk előtt a kocsit a hipermarketben, cipelem a cekkert… Ha valaki benéz a magánéletünk ajtaján, saját magát látja. Egy kicsit talán jobbkedvű emberek vagyunk, mint az átlag.

– Amíg az „ajtó” nem volt nyitva, addig menekülnötök kellett?

Kriszta: Előfordult. De volt olyan is, hogy nem bírtam ki szó nélkül, amikor bementünk egy nyilvános helyre és fotósok fogadtak. Ilyenkor András rám szólt: „Ez a dolguk. Ne ripakodj rájuk, hogy ne fényképezzenek.” Aztán volt rá példa, hogy valahová csak azért nem mentünk el, mert nem akartuk, hogy kép készüljön rólunk.

A Nagy Mosogatós Vita – II. rész >>