Körbejárta a netet egy fotósorozat az utolsó olyan kínai nőkről, akiknek a lábujjait eltörve, megkínozva, kicsire nyomorították a lábait.
Mindezt akkoriban nem csupán azért csinálták, hogy szexibbek legyenek, hanem azért, mert csak ilyen pici lábbal volt esélyük arra, hogy férjhez menjenek és jobb életük legyen, így természetesen nem is volt kérdés, hogy alávetik magukat a fájdalmas procedúrának. Habár ma már, idősen azt mondják, hogy nem mennének még egyszer végig ezen az úton, de akkor nem nagyon volt más választásuk.
Nagyjából ezer évig tartotta magát a lábelkötés hagyománya, ami a gazdagság jelképe volt, hiszen egy gazdag nőnek nem kell dolgoznia, így elkötött lábbal nem is tudtak a földekre kijárni az asszonyok. A szokás aztán minden rétegben elterjedt, kivéve a legszegényebbeket, nekik szükségük volt a lábukra, hogy a mindennapi betevőt előteremtsék. Az eljárás annyi volt, hogy a kislányoknak 6 éves korukban olyan erősen elkötötték a lábfejüket, hogy az ne tudjon 10-15 centinél hosszabbra nőni. A lábujjak és a lábfej eltörtek, a lábak gazdái pedig egész életükben fájdalmakkal küzdve tudtak csak járni.
De nemcsak a kínai nők nyomorították meg magukat egy jobb élet reményében, hanem például a 18. században a krinolinszoknya is simán kínzóeszköznek bizonyult.
A nők ezzel a szoknya alá rejtett ráccsal – hívjuk csak ketrecnek – hatalmas alfelet kerekítettek maguknak, ami vékonyította a derekukat, és a termékenységet, jómódot szimbolizálta. Rendkívül nehezen viselhető ruhadarab volt, amit kínszenvedés lehetett felvenni, segítség nélkül nem is boldogultak vele a nők. És nem elég, hogy problémás volt hordani – 1,8-2 méteres átmérője miatt alig fértek be tőle egy szobába –, még gyúlékony is volt, ami több mint 3000 nő halálát okozta. Ennél kínosabb halált, mint hogy rád gyullad a szoknyád, nehéz elképzelni. Még ma is divatos viselet például esküvői ruhák alatt, de azért már nem 2 méteresre készítik őket és nem kap lángra olyan könnyen az anyaga.
Folytatás az Anyám borogass blogon!
