Közel háromszáz, SOS-ben élő gyerek idegrendszeri érettségét, mozgás- és beszédfejlődését, tanulási képességeit vizsgáltátok az elmúlt években. Milyen állapotban vannak a gyermekvédelemben élő gyerekek?
Majdnem mindenkit kell fejleszteni, mindenkinél van valami. Ha más nem is, pusztán a trauma, ami miatt kiemelték őket a családból. Nagyon jellemző az idegrendszeri éretlenség, hiszen sokszor a gyerekek gondozatlan vagy eltitkolt terhességből születtek, amikor nem tudnak úgy fejlődni a babák, ahogy kellene. A korai elhanyagolás szintén az idegrendszer éretlenségét okozhatja. Gyakori a megkésett mozgás- és beszédfejlődés, a szegényes szókincs. Borítékolhatók a későbbi tanulási nehézségek, ami sokszor összefügg azzal, hogy milyen traumát élt át korábban az illető, és hogy kezdtek-e valamit ezzel.
Elképzelhető, hogy félrediagnosztizálnak egy gyereket az átélt trauma miatt?
Pontosan. Az ADHD lehet tünet egy traumatizált gyereknél. Ebben az esetben a trauma váltja ki az ADHD tünetet, de ez valójában nem egy valódi ADHD diagnózis, nincs organikus oka. Itt a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) lenne a helyes diagnózis, csak azt nem szokták leírni. Adva van például egy szórt figyelmű gyerek. Amikor van egy feladat, amiben szerintünk az a legfontosabb, hogy hol helyezkednek el bizonyos ábrák, neki abban a helyzetben lehet, hogy az a legfontosabb információ, hogy biztonságban van-e, mi felnőttek nem fogjuk-e bántani. Nem fogja tudni jól megoldani azt a feladatot, mert készenléti állapotban van. Másra koncentrál, de nem azért, mert rossz a figyelme. Ha meg akarunk szüntetni egy nehézséget egy gyereknél, meg kell keresnünk, hogy mi okozta, és azt kell kezelni. Ha trauma áll a háttérben, hiába fejlesztjük kizárólag a figyelmét, az kevésbé lesz hatékony.
Kiderülhet egy vizsgálatnál vagy egy fejlesztő foglalkozáson, hogy például szexuális abúzus történt?
Előkerülhetnek arra utaló jelek. Például vizsgálni szeretnénk egy csecsemőreflexet, és automatikusan lefektetjük a hátára a gyereket, de ő kiforog abból a helyzetből. Akár van mögötte trauma, akár nincs, ebben az esetben nem próbáljuk meg másodszor is lefektetni, hanem kitalálunk valami mást. Előfordul, hogy később kerül felszínre egy trauma, amikor már van bizalma hozzánk. Egy abúzuson átesett gyereket máshogy vizsgál egy mozgásterapeuta. Nem fektetjük a hátára, nem vetkőztetjük le, nem csinálunk egy csomó olyan dolgot, amit egyébként egy vizsgálat során csinálnánk.
Mi van, ha félrediagnosztizálják, mert nem tudnak a traumájáról, és elkezdik ADHD-ra terápiázni? Akkor ez a terápia sikertelen lesz?
Nem lesz sikertelen, de nem lesz annyira hatékony. Mindig jó egy traumatizált gyereknek, ha egyéni figyelmet kap. Bárki fordul oda hozzá figyelemmel abban a 45 percben, az jó lesz neki. Semmiképpen nem fölösleges ez a fejlesztés, de akkor lesz igazán sikeres, ha egyszerre a traumát is kezeljük.
A trauma még milyen tüneteket okozhat?
Agresszív viselkedés, felfokozott szexuális viselkedés, komoly szorongás, figyelemzavar, határtartási problémák, tanulási nehézségek, beilleszkedési nehézségek. Nehéz ezeket a gyerekeket irányítani, mert nem bíznak a felnőttekben.
Mennyi lehet a félrediagnosztizált gyerek?
A gyermekvédelemben véleményem szerint nagyon sok. Nem láttam még soha PTSD-t leírva a gyerekek papírján, ADHD-t viszont rengetegszer. A leírt szövegben sokszor benne van, hogy milyen traumán ment keresztül, de diagnosztikus szinten nem jelenik meg.
Van olyan gyerek, aki a traumái ellenére jól van?
Van, de ritka. Nagy szerepe van benne a nevelőszülőnek, hogy a gyereknek mennyire tanítja meg a megküzdést a problémákkal, mennyire bíznak meg egymásban. Ha a gyerek érzi, hogy van egy ember, akinek ő fontos, úgy egy kicsit minden könnyebb. A traumákat a gyerekek valamennyire viszik tovább, de ha ügyesek vagyunk mi segítő szakemberek és nevelőszülők, akkor a gyerekkori traumák felnőttkorban szuper megküzdési stratégiákká válhatnak. Egy jól működő, munkájában összehangolt, képzett szakmai csapatra van ehhez szükség, aminek a nevelőszülő fontos tagja.
Miben tudta ez a program segíteni a nevelőszülőket?
Képzéseket tartottunk nekik, hogy megértsék a gyerekek tüneteit. Hogy mi állhat a háttérben, ha mondjuk a kicsi soha nem fogad szót. Ha folyamatosan zsizseg, és túlságosan ingerkereső. Vagy épp ellenkezőleg: túlérzékeny a tapintása, hallása, szaglása. Ismerniük kell, hogy milyen elváltozásokat okoz az idegrendszerben egy korábbi trauma, hogy jól értsék a gyerekeket, és tudjanak nekik segíteni.
Mivel korábban mi mértük fel a gyerekeket is, így kvázi esetmegbeszélést is tartottunk nekik, mert pontosan ismerjük a kicsiket. Arra is kaptak képzést, hogy melyik terápia, fejlesztés mire való, és ők azt hogy tudják otthon támogatni. Például hogyan kezelhető az éretlen idegrendszer dinamikus szenzomotoros terápiával, mire való az alapozó terápia és a TSMT, ami ma egyre népszerűbb, milyen mozgásterápiák, DISZ-terápiák vannak stb.
Szakmailag mennyire felkészültek ők?
Nekem mindig az az érzésem az anyákkal kapcsolatosan, hogy ők tudják a legtöbbet ezekről a gyerekekről. Jól látják őket, sokan közülük a gyerek szeme állásából tudják már, hogy mi lesz a következő lépése. Sok tekintetben ugyanakkor nagyon bizonytalanok. Például amikor a gyerek azt állítja, hogy a következő karácsonykor már otthon lesz, mert az anyukája ezt mondta neki, közben a nevelőszülő pontosan tudja, hogy ez nem így fog történni, mondhatja-e a gyereknek, hogy nem, nem leszel otthon jövő karácsonyra? Ebben mindenki vékony jégen jár, sokszor elmismásolódnak az igazi válaszok. Miért nem mondjuk meg az igazat a gyereknek? Mert nem tudjuk, mi lesz, hangzik a válasz. De tudjuk, mert megvan a határozat róla. De az anyukája jön látogatásra, és azt állítja, hogy hazamehet hamarosan, és nem akarjuk elszomorítani a kicsit. Ez egy nagyon nehéz helyzet a nevelőszülőnek. De nem lehet lebegtetni, nem hagyhatjuk a gyereket bizonytalan állapotban, mert akkor tovább traumatizálódik. Ha megkérdezzük, hogy tudod-e, miért vagy itt, még évekkel a bekerülésük után is azt a választ kapjuk, hogy azért, mert rossz voltam. Ezen mindenképpen dolgozni kell, kiszedni a gyerekek fejéből.
A nevelőszülőknek is kell otthon foglalkozniuk a gyerekekkel, fejleszteniük?
Igyekeztünk ezt nem kérni, de vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen. Rendszeresen konzultáltunk a gyermekfaluban dolgozó fejlesztőpedagógussal is, hogy amíg a mi stábunk nincs ott, ő tudja folytatni a fejlesztéseket, összehangoljuk a munkánkat. Az anyák szerették ezt a programot, mert megérthetik a nehéz múltú gyermekek különleges szükségleteit, eszközöket is kapnak a problémák megoldásához. Az idegrendszert kell tréningeznünk és segítenünk a gyereknek, hogy megtapasztalhassa, hogy a világ biztonságos is lehet.
A program
Az SOS-Gyermekfalvakban dolgozó nevelőszülők olyan, 0-24 éves korú gyermekeknek adnak otthont, akik valamilyen okból nem élhetnek vér szerinti szüleikkel. A gyerekek gyakran olyan súlyos traumákat (nélkülözés, elhanyagolás, bántalmazás) szenvedtek el, amelyek sokszor vezetnek pszichés nehézségekhez, veleszületett vagy szerzett idegrendszeri, tanulási vagy fejlődési lemaradásokhoz. Az SOS nevelőszülők feladata a gyermek segítése a traumák feldolgozásában, a hiányosságok, lemaradások pótlásában. Ehhez egy összehangoltan és professzionálisan működő szakmai csapatra van szükség. A Janssen három éves programja a gyerekek felmérésével, képzésekkel, konzultációkkal, esetmegbeszélésekkel segítette a nevelőszülőket és a gyerekekkel foglalkozó szakembereket, hogy időben felismerjék a gyerekek elmaradásait, és hatékonyan fejleszteni tudják azokat.
