Tényfeltáró riporternek lenni, főleg egy ilyen érzékeny témát kutatni, mint a politikusok vagyona, egyáltalán nem hálás és kifizetődő feladat. Könyveiben és cikkeiben kíméletlenül elénk tárta a politika legmélyebb bugyrait, sokszor a saját biztonságát is kockára téve kereste a válaszokat. Kapott fenyegetéseket, sőt még fekáliát is küldtek neki a szerkesztőségbe, díszcsomagolásban. Volt olyan vállalkozó, aki 10 milliós hirdetést ajánlott neki, ha nem teregeti ki a róla szerzett információit, ám Ferenczi Krisztinát nem lehetett megvásárolni. A szabad sajtó és az egyenjogúság elkötelezett harcosaként kutatta az igazságot:
“Néha nagyokat kacagtam, kicsit kellemetlen volt, amikor a telefonomat ki akarták tépni a kezemből, benyúltak a kocsiba. (…) Tudtam, hogy ezt senki más nem csinálja meg. Nyilván vannak olyan tulajdonságaim, amik alkalmassá tesznek arra, hogy ez a történet megtaláljon engem. A legrosszabbak a legjobb tulajdonságaim is: hajlíthatatlan, megkörnyékezhetetlen vagyok. És kitartó, normális ember már feladta volna, én még nem.”
Miután 1990-ben távozott a szegedi színháztól, elvégezte a Magyar Hírlap újságíró-iskoláját, Soros-ösztöndíjjal megírta az 1994-ben megjelent Előjáték a sajtószabadsághoz című kötetét. Oknyomozó újságíróként dolgozott, publicisztikái, tényfeltáró riportjai, könyvei jelentek meg. Az Orbán-bányákról írt sorozatáért az egykori Magyar Hírlap munkatársai 2001-ben az Év újságírójává választották. Dolgozott a Népszavának, állandó szerzője volt a Népszabadságnak. 2006-ban jelent meg Szüret – Az Orbán-vagyonok nyomában című könyve, majd 2014-ben A Narancsbőr című kötete. Idén a Szüretet újra kiadták.
Színészi hivatását újságírói munkája során remekül tudta hasznosítani, elmondása szerint ennek köszönhette, hogy megérezte azt is, ha hátba akarják támadni egy-egy terepen végzett kutatása során. Ahhoz is jól jött neki a színészi mesterség, amikor hajléktalannak öltözve és adva ki magát vegyült el a Moszkva téri otthontalanok között, hogy információhoz jusson.
Nem íróasztal és monitor mögötti újságíró volt, hanem a régi iskola szerint működött, aki bejárja a földeket, amikről ír, Földhivatalba jár, hogy megszerezze az információkat, kézzel írott jegyzetekből dolgozik, és találkozik személyesen a forrásaival, akiktől a leghitelesebben kaphatott képet az általa kutatott témáról. Tényfeltárásainak középpontjában a hatalom állt, azért küzdött, hogy rávilágítson, hogyan tipor el a hatalom mindent, ami nem őt szolgálja. Ferenczi Krisztina hitte, hogy senkinek sincs joga megalázni másokat, és mindenkinek joga van egy jobb élethez.
“Általában azt tapasztalom, hogy mérhetetlenül durván tapossák el azt, aki ellent mer mondani, mindenkit kiszolgáltatottá akarnak tenni.”
Első férje Tímár Béla színművész volt, négy gyermekük született, de két kisfiuk maradt csak életben, koraszülött ikreik csak pár napot éltek. Válásuk után újra férjhez ment, és még egy kislánynak adott életet. Tímár Béla 1989-ben, 42 évesen rákban halt meg, az ő emlékére íródott Ferenczi Krisztina Neked írom a naplóm című könyve. 2002-ben Bálint fia, aki akkor kezdte a Színművészeti Egyetemet, pánikbetegség, depresszió miatt meghalt.
Narancsbőr című könyvének 2014-es megjelenése után pihenésre vágyott, arra, hogy el tudjon távolodni a politikától, saját magával és a gyerekeivel foglalkozzon. Sok lett neki a hatalommal való küzdelem, szünetet akart tartani, nem olvasni híreket.
“Évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy itt a vége. Van néhány szekrénnyi kutatási anyagom, azt jó lenne átadni valakinek. Szeretném megírni még a családregényemet, szeretnék belőle filmet írni, szeretném abban anyámat meg magamat eljátszani, szeretném a verseimet kötetbe rendezni. És nem utolsósorban a gyerekeim dolgait egyengetni. A könyv után egyébként egy nagyon komoly sziesztára lesz szükségem, amikor csak zenét hallgatok, olvasok, amikor már nem leszek hírfüggő. Számolnom kell, mert elfogy az élet.”
