A szakmájában csupa pezsgés, indulat és szenvedély volt, saját magáról is azt állította, hogy szubjektív és elfogult a színdarabokkal, a magyar színházzal kapcsolatban. Nem kímélte a rendezőket, színészeket, darabokat, mindenről kíméletlenül, keresetlen szavakkal megmondta, megírta a véleményét. Az Élet és Irodalomban és a 168 Órában is rendszeresen jelentek meg kritikái, amelyek olykor kiverték a biztosítékot a színház világában. Legutóbb, pár hete egy éles kritikája után fenyegette meg Radnai Márk rendező, hogy ha még egyszer meglátja, eltöri az ujját.
“Szia Tamás! Valaki egyszer azt mondta rád »kártékony csótány«. Szerinted miért? Ha még egyszer meglátlak bármelyik előadásom közelében egyesével töröm el minden ujjad. Bezony. Szép nyarat! Menj jó messzire!”
Koltai Tamás azonban sokat látott és tapasztalt kritikusként nem ugrott a rendező fenyegetésére, hanem bölcsen csak ennyit válaszolt Facebookján:
“Kedves Márk, rólad csak ennyit: amilyen a stílus, olyan az ember. Egyébként a bemutató óta történtekről való véleményemet két napja leadtam az ÉS-nek, pénteken olvashatod.”
Nemcsak Radnai Márkkal, senki mással sem bánt kesztyűs kézzel.
Szellemesen, de indulattal adott hangot mindig véleményének, amióta pedig idősebb korba lépett, még szabadabban ostorozta azokat a színházakat, amelyeknél politikai orientációt, lustaságot, elnagyolt rendezést látott. Embereket és intézményeket, sőt az egész magyarországi helyzetet is kritizálta, beleszőtte a politikát a magyar színházról alkotott véleményébe. Megtalálta a kényes egyensúlyt kritikáiban, ahol még nem vált provokatívvá, de keményen odaszólt, ha visszásságot látott.
A kritikák mellett vezette a Színház című folyóiratot és a Magyar Televíziónak is dolgozott, komoly befolyással bírt arra, hogy milyen színházi darab kerül műsorra. Ennek a munkának köszönhetően anyagilag függetlenné vált idős korára, és nem volt rászorulva, hogy elvállaljon olyan munkákat, amiket nem tudott összeegyeztetni elveivel. Sokszor meg is szólta azokat a művész kollégáit, kik “eladják magukat és művészetüket”. A színházon kívül a bulvár volt az, amit előszeretettel górcső alá vett és kritikával illetett nagy vehemenciával, miközben azt mondta, hogy nem magával a bulvár műfajjal van a baj, hanem a magyar bulvárral, ami szerinte gyerekcipőben jár, és messze van még attól, hogy élvezhetővé váljon.
Színházról színházra, színdarabról színdarabra járt, tele életenergiával.
Koltai Tamás itthon és külföldön is gyűjtötte a színdarabokat, összehasonlította, átlátta a színházakban és a színfalak mögött zajló eseményeket. Meghatározó alakja volt a színházi világnak, véleményét lehetett szeretni vagy utálni, de megkerülni nem.
“Végül is ez egy jófajta kabaré – és ezzel eljutottam a megfelelőnek tartott műfaji megjelöléshez. Szórakoztató színház, kell ilyen, mivel közönségvonzó, mulattató és eladható, kiszellőzteti a megterhelt agyat, eltávolít a napi gondoktól. Legalább olyan szórakoztató, mint az a komolykodó hangvétel, amellyel a születése körül bábáskodók a hatalom, az erkölcs, az emberi mivolt és a mindenkori nagypolitika örök kérdéseit magyarázzák bele. Nem ez az első eset, amikor műalkotás és magyarázat pregnánsan szétválik, de én megértem, hogy mindkettőre szükség van, a maga módján mindenkinek igazolnia kell önmagát. Engem mindkettő felvidított. Az előadás is, meg a vele együtt föltálalt köret.” (Koltai Tamás: Mi történt itt vala? – SZÍNHÁZonline)
Koltai Tamás 1960–1965 között szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Hosszú pályafutása során a Színház című folyóirat munkatársa, majd főszerkesztője volt, a Magyar Televízió színházi és filmszerkesztőségét vezette, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Az Élet és Irodalom, illetve a 168 Óra című magazin kolumnistája, továbbá számos kötet szerzője is volt. Pályafutása során könyvet írt mások mellett Major Tamásról és Peter Brook angol rendezőről. Összesen csaknem harminc kötete jelent meg. Életművét 1987-ben Jászai Mari-díjjal, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2011-ben Pulitzer-emlékdíjjal ismerték el.
