Választék van bőven
Éva egy éve dolgozik ügyvédjelöltként egy jól menő budapesti ügyvédi irodában. Az iroda társasági- és ingatlanjogi ügyekre specializálódott. “Nagy a hajtás – mondja Éva -, gyakran tíz, tizenkét órát is dolgozunk, nem ritkán hétvégén is. A fizetésem egészen pontosan havi bruttó 60 ezer forint.” Igaz, hogy Éva munkaszerződése tartalmaz egy kitételt, miszerint jogosult igénybe venni egy céges mobiltelefont havi 3600 forint erejéig. Ha túllépi ezt az összeget, saját zsebből kell fizetnie a különbözetet. Éva szerint az ügyvédek egyértelműen kizsákmányolják az ügyvédjelölteket. Ezalatt nemcsak a munkateljesítmény-fizetés arány alacsony voltát érti, hanem az erkölcsi megbecsülés hiányát is. “Nem az a baj, hogy éhbérért dolgozunk nagyon sokat, hanem az, hogy teljesen kilátástalanul. Mivel a nagyobb ügyeket megtartják a főnökeink, nem jut idő saját ügyfélkört kiépíteni. Másrészt elegendő egyetlen hiba, és máris az utcán találod magunkat.” Éva szerint nagyon kevés az olyan ügyvéd, aki hajlandó tanítani is az ügyvédjelöltjét, tanulás nélkül pedig lehetetlen továbblépni. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy az ügyvédeknek nincs idejük átadni szakmai tapasztalataikat. Gyakran arról van szó, hogy az ügyvédek számára kényelmes megoldást jelent, ha irodai munkára veszi fel a jelöltet és fél év után kiadja az útját. Hiszen mindig kell egy segéderő, aki sorban áll a földhivatalnál, elkészíti a kisebb bérleti szerződéseket, helyettesíti a tárgyalásokon a fönökét. Ezt a feladatot pedig bárki képes ellátni.
Rémségek kicsiny boltja
Gábor már régi motoros az ügyvédjelöltek között. A napokban fog szakvizsgázni, de amikor az élményeiről kérdezem, először egy kacskaringósat káromkodik, majd nevetve mesélni kezdi a történeteit. “Az úgy volt, hogy az első helyemen jobbára hamburgerért kellett lejárnom. Egy öreg ügyvéd volt a főnököm, aki a fizetésemből levonta a fénymásolópapír árát és azt is megszabta, hogy miként köszönjek a negyvenen felüli bírónőknek. Nála a kiemelkedő munka jutalma az volt, hogy meghívott magához a családi vasárnapi ebédre. Ott kellett bazsalyognom az észtveszejtően ronda felesége és lánya előtt, és hallgatnom az ügyvéd urat, amint unalmas történeteket ad elő az ügyvédi praxisából. Egy másik helyen egy fiatal, de máris nagy szakmai tekintélynek örvendő ügyvédnél dolgoztam, aki az egyetemen is tanított római jogot. Ő egyszer egy kiselőadást tartott hármunknak, hogy miért fontos elfogadnunk munkaszervezetileg azt, hogy ő bármikor beletekinthet a számítógépes magánlevelezéseinkbe. Azt hiszem a bizalmat emlegette, mint fő közösségösszetartó tényezőt. Az a fickó képes volt arra, hogy hétvégén az irodájában aludjon a díványon, mondván hogy számára “minden puhaság perceket venne el az életéből”. Egyszer láttam őt a Jégbüfében krémest enni egy téli reggelen, és annyira megsajnáltam őt, hogy azonnal kiléptem az irodájából.”
A konklúzió?
Gábor szerint, aki ma Magyarországon ügyvéd akar lenni, annak mindezeket az anyagi és lelki megpróbáltatásokat vállalnia kell. Ugyanakkor nagyon nehéz megtalálni a munka és a magánélet közötti egyensúlyt. “Tulajdonképpen kötélidegzet. Ez a kulcsszó. Aztán ha kitartó vagy és van némi szerencséd, akkor jöhet a szakmai és anyagi megbecsülés. Azt hiszem, ez más szakmákban is így van. Csak nem szabad hagyni, hogy a munka átvegye az irányítást az életed felett.”