Valamikor, kábé öt éve keringett a neten egy poszt, amit egymás után osztottak meg az ismerőseim. A 80-as évek gyerekeiről szólt, akik hogy, hogy nem, túlélték a gyerekkort, sőt felnőttek gyerekülés, EU-szabványos játszótér, mobiltelefon és biztonsági fedeles gyógyszeres doboz nélkül. Hogy a nyuszis kakaóról már tényleg ne beszéljünk.
Én is megosztottam. Mert szép emlékeket idézett, és mert egyetértettem a viccesen komoly mondanivalóval, ami a “trendi” gyereknevelési irányzatoknak tartott görbe tükröt. Azóta eltelt öt év, a poszt mondanivalója pedig még most is aktuális. Sőt! Most, a helikopterszülők korában, amikor néhány országban azért kell kampányolni, hogy a gyerek egyedül hazajöhessen az iskolából (!), talán minden eddiginél aktuálisabb.
Étlen-szomjan, vécé nélkül…
Ezt az alig egy hónapos floridai történetet a Reason.com-on olvastam. Adott egy 11 éves kisfiú – az egyszerűség kedvéért nevezzük Colinnak –, aki korábban végez a suliban, mint ahogy azt a szüleivel egyeztette. Felhívja őket, szól nekik, de hiába: nem tudnak érte menni. Sebaj. Hazamegy egyedül, és bár lakáskulcsa még nincs, a hátsó kertbe azért így is be tud menni, mondván, majd ott játszik, míg a szülei hazaérnek.
A történet eddig semmi extra. Bármelyikünkkel előfordulhatna. Aztán a szülők, miután átverekedték magukat a délutáni csúcson, másfél órával később arra érnek haza, hogy kisfiuk egy rendőrautó hátsó ülésén üldögél. A rendőrt egy aggódó szomszéd riasztotta, és a megérkezésük után egyből igazoltatja a szülőket. Jön a kérdezz-felek, minden, ami ilyenkor szokott, és aminek az a vége, hogy a szülőket kiskorú veszélyeztetése miatt, bilincsben viszik a rendőrségre. Mindezt azért, mert 90 percre magára hagyták gyermeküket étlen-szomjan.
Gyerekek póráz nélkül
A fenti eset sajnos nem vicc. Tényleg megtörtént. Sőt az Egyesült Államokban naponta meg is történik a szülőkkel. Gyermekveszélyeztetés címén őrizetbe vehetik őket, mert a gyerekük egyedül buszozott haza a suliból. Gyermekvédelmisek vegzálják az anyákat, akik felügyelet nélkül játszatják babájukat a saját kertjükben, és azokat is, akik engedik, hogy gyermekük egyedül sétáljon haza a játszótérről. Mindezt azért, mert már-már alap, hogy egy szülő túlóvja a gyermekét, és az minimum gyanús, ha valaki nem.
A jó tollú amerikai újságíró, bizonyos Lenore Skenazy is olyan szülő volt, akit nem értett meg környezete. Kis híján megkövezték, mikor kiderült, hogy kilencéves fia egyedül metrózott haza New York belvárosából.
“Amikor nagy büszkén elújságoltam, hogy a fiam egyedül metrózik, minden második szülő felháborodott. Volt, aki azzal fenyegetett, értesíti a gyermekvédelmet, mert szerinte veszélyeztetem a fiamat. Mintha az, hogy hét lakat alatt tartom, megoldana bármit is. Vagy legalábbis elfogadható módja lenne a gyereknevelésnek. Megsúgom, amúgy nem az” – írta a New York-i The Sunban megjelent cikkében.
Lenore végül a helikopterszülő jelenségre válaszul hozta létre a Free Range Kids (Gyerekek póráz nélkül) elnevezésű kezdeményezését, amivel arra buzdítja a szülőket, hogy néhanapján engedjék gyerekeiket segítség nélkül vásárolni, sütni, meg kalandozni, ha arra vágynak. Vagy ha erre nem képesek, fogadják el, hogy más szülőknek ez a normális, ha a gyerekük neveléséről van szó.
|
De kik azok a helikopterszülők? Hogy megértsük a jelenséget, nézzünk gyorsan néhány példát: az anyáét például, aki nemcsak elkíséri gyermekét a különórákra és az edzésekre, de végig is üli ezeket. Vagy az apáét, aki folyamatosan hozza-viszi gimnazistakorú porontyát, függetlenül attól, hogy iskoláról, moziról, különóráról, vagy egy barátnős délutánról van szó, mert “az a biztos”. De miért pont “helikopter”? Mert ezek a szülők, csakúgy, mint a katonai vagy a rendőrségi helikopterek, hosszú ideig – sokszor egy életen át – köröznek egy célpont fölött. Egy szusszanásnyi időre se engedik ki gyermeküket a figyelmük középpontjából: állandóan figyelnek, kritizálnak, biztatnak még akkor is, ha erre amúgy nem lenne már szükség. És ami ennél is rosszabb: viselkedésükkel éppen azt akadályozzák meg, hogy gyermekük kiszabaduljon az árnyékukból és önálló életet kezdjen. Azt hihetnénk, hogy a helikopterszülőket a 21. század és ezzel együtt az internet, az információdömping és a mobil termelte ki nekünk, pedig ez nem igaz. Már 1969-ben is ismerték a jelenséget, vagy de legalábbis említették. Igaz, ebben az időben még főleg azokra a szülőkre használták, akik képtelenek voltak kivonni magukat a felnőtt gyermekük életéből. Ma már bárkiből lehet helikopterszülő, a gyermek életkorától függetlenül. |
Ezek a szülők ugyanis folyton attól rettegnek, hogy gyermeküket baleset, csalódás vagy épp fájdalom éri, annak ellenére, hogy sokszor pontosan tudják, hogy ezek a tapasztalások épp olyan fontosak a személyiség fejlődésében, mint a szeretet, a gondoskodás, vagy épp a biztonság érzése.
Régen minden más volt
És ezt már nem én, hanem Bojti Andrea gyermekpszichológus mondja, aki úgy véli, a felgyorsult információáramlásnak és a médiának is komoly szerep jut abban, hogy ma már egyáltalán nem furcsa, hogy egyes szülők túlféltik gyermeküket. “Persze csak azért még nem lesz valakiből túlféltő »helikopterszülő«, mert lát valami szörnyűséget a tévében, vagy az interneten” – teszi hozzá.
De a záporozó – és néha minden alapot nélkülöző – rémhírek ettől függetlenül még abban a szülőben is kialakíthatnak egyfajta bizalmatlanságot a környezetével szemben, aki amúgy nem szorongó. A szakember szerint a gyereküket extrém módon túlféltő helikopterszülők kivétel nélkül önbizalom-hiányos, szorongó, bizonytalan felnőttekből válnak, akiknek félelmeire ráerősítenek a külvilágból érkező negatív impulzusok.
Bojti Andrea szerint ezek a szülők sokszor nem is tudják magukról, hogy a viselkedésükkel nemcsak a saját életüket nehezítik meg, de a gyermekükét is. “Sokszor épp a gyerekek által produkált tünetek – zárkózott, nem barátkozik, nehezen nyílik meg – azok, amik felhívják a figyelmet arra, hogy valami gond lehet a szülőnél.”
A gyerekpszichológus alapvetően egyetért a Free Range Kids-projekt azon szándékával, hogy bizonyos fokú önállóságot ad a gyerekeknek, de figyelmeztet: ha valaki túlzásba viszi az elengedést, az épp olyan káros lehet, mint a túlféltés. “A kontroll állandó hiányát a gyerekek könnyen értelmezhetik úgy, hogy a szüleik nem szeretik őket eléggé.”
Mit keres egy kilencéves egyedül a metróban?
A szakember, utalva a Free Range Kids projektet útjára indító esetre, a kilencévesen egyedül metrózó kisfiúra, azt mondja, egy Budapest-szintű nagyvárosban ilyesmit megengedni mindenképpen korai. Még akkor is, ha – ahogy Lenore állítja – gyermeke hónapok óta rágta a fülét, hogy engedje el egyedül. Hozzáteszi, mint szinte mindenben, a féltés-elengedés vitában is az arany középútra érdemes törekedni.
És talán éppen ezt valósítják meg azok a Szílicium-völgyi általános iskolák, ahol a Free Range Kids projekt szellemében, intézményesített keretek közt nevelik önállóságra szülőt és gyermeket egyaránt. Ezekben az intézményekben a gyerekek a korosztályuknak megfelelő, önálló feladatokat kapnak házi feladat gyanánt: muffinsütés, a kisebb tesó hazakísérése az oviból, buszozás. A program vezetői azt mondják, az intézményesített keret azért fontos, mert így azok a szülők is inkább igent mondanak, akik egyébként hajlamosak a túlóvásra, de hallani sem akarnak a Free Range Kids projektről.
Elsőre talán furcsának tűnhet, de a projekt résztvevői közül nem a gyerekek azok, akik a legtöbbet profitálják, hanem a szülők. Akik amellett, hogy az elengedés lévén közelebb kerülnek gyermekükhöz, visszakapnak egy darabot az önbizalmukból és a világba vetett hitükből is.
