Évekkel azelőtt ismertem már, hogy a dolgok komolyra fordultak volna. Azonnal vonzalom alakult ki köztünk. Kiválóan működött a kémia. Imádtam, ahogy hatott rám, vele éreztem igazán azt, hogy élek. Amikor együtt voltunk, csinosabbnak, viccesebbnek és magabiztosabbnak éreztem magam. Nagyszerű közös élményeink voltak, és ő mindig ott volt nekem. Nem számított, milyen napszak van, az sem, hogy érzem magam éppen. Rá mindig számíthattam. Az alkoholra.
Emlékszem a szép időkre, mert igen, voltak szép idők. De mint a legtöbb kapcsolat, amely pusztulásra van ítélve, ez is egyre rosszabbra fordult. Elmérgesedett a viszonyunk, már gyűlöltem őt, de nem tudtam, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Én voltam az, aki függött tőle, én kezeltem rosszul a dolgokat. Már nem volt jó együtt.
Átléptem egy határt, ahonnan nem volt visszaút. Többé már sosem lehetett olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. Már nem hatott úgy rám, mint korábban, így elkezdtem kapálódzni, és még többet ittam. Küzdöttem, akár egy nindzsa harcos, hogy visszaszerezzem a kontrollt. Rémálom volt. Én lettem a kapcsolatunk betege, ezért csakis én lehettem, aki véget vet neki. Tudtam, hogy ő sosem fog elhagyni engem.
Ez volt a legnehezebb kapcsolat az életemben. Évekig áltattam magam azzal, hogy a dolgok majd megváltoznak, és minden jobbra fordul köztünk, de nem javult a helyzet. Már nem is emlékszem, hányszor mondtam magamnak: végeztem az alkohollal, sose megyek vissza hozzá többé. De mégis mindig visszatértem. Kényelmes volt és ismerős. Pedig tudtam jól, hogy szánalmas vagyok.
Egy nap aztán felébredtem. A hosszú évekig tartó félelem, szorongás, kétségbeesés, szégyen és céltalan létezés megtörte a változással szembeni ellenállásomat, és végül segítséget kértem. Segítségre volt szükségem, hogy megszabaduljak tőle. Tudtam, nem lesz könnyű, és nem is volt az egyáltalán, de megérte.
Amikor kimondtam, hogy segítségre szorulok, megrémültem. Legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. Azt gondoltam: csak még egy esélyt kérek, és megváltozom. Jobban fogom csinálni. De ezt már százszor is megígértem magamnak, és a lelkem mélyén tudtam, hogy hazugság.
Valójában rettegtem, és vágytam a régi jó barátom, a legfőbb bizalmasom támogatására. Tudtam, ő feledtetné velem a félelmeimet, ha csak ideiglenesen is… Valahogy mégis józan maradtam, és belevágtam az elvonókúrába. Aztán ahogy nőtt a távolság köztünk, fokozatosan jobb lett az életem. Kezdett a fejem kitisztulni, és amikor tollat és papírt ragadtam, hogy számba vegyem az okokat, amiért hosszú évekig vele maradtam, akkor kezdtem rádöbbenni, mennyire mérgező is volt a kapcsolatunk. Semmi nem volt, ami miatt megérte volna.
12 évig voltunk együtt. Hosszabb kapcsolatom volt vele, mint bármely férfival.
A szakítás az alkohollal hasonló, mint a szakítás egy pasival. A fájdalom és a gyengeség minden pillanata próbára tesz. Választhatsz, hogyan reagálsz, és miképp enyhítesz a kínjaidon. Ha újra őt hívod, nem lesz jobb. Csak visszaránt az ördögi körbe.
Ő a múlt. Én vagyok a jövő.
Erre kell emlékeznem. Hogy okkal szakítottunk.
Az alkohol a múlt. A józanság a jövő.
Ennyi.
Forrás: HuffPost
