Az okok között elsősorban a családi hátteret kell keresni. A korai életszakaszban ellesett probléma-megoldási klisék később visszaütnek. Legyen akár nőnemű az illető, sokszor nem marad más hátra, mint előkapni a jól bevált módszereket. Például, ha gyereknevelésre kerül sor, a nő anyai tenyere sokszor elcsattan.
Jól fejlett európai kultúránk azonban csak a gyengébb féllel szemben elkövetett erőszakot tolerálja és érzi magáénak. Az úgynevezett erősebbel szembeni fellépés nemcsak vakmerőség, hanem papírforma szerint kizárt. Nem így van ez az életben.
A másik probléma, hogy a hagyományos női szerepek mellé felsorakoztak a férfias gondok is, melyek velejárójaként a mínuszok is megérkeztek. A korábban otthonülő családanya ma ugyanabban a stresszben pörög, ahol a férfitársak. Pénzkereső, ügyintéző, főnök, képviselő és üzletasszony. Ezzel persze nem azt akarom alátámasztani, hogy ennek fényében fukarság lenne megvonni tőlük az agresszió hatalmát. A családon belüli agresszió bármely irányban rossz és minden esetben sérül az összes érintett, az is, akit pillanatnyilag nem ér fizikai vagy lelki támadás.
Nem kell úgy tenni, mintha ez az egész csak a feministák kifüstölésére szolgálna, és nem is létezne, sőt, az is tévedés, hogy ez is megoldódik magától. Ilyen súlyú problémákon csak társadalmi szintű elgondolkodással és cselekvéssel lehet segíteni. Kezdetnek az is elég, ha mindenki csak a kis családi játszóterét átgondolja!