Mássz, mássz, mássz, mássz már fel… taszító kép és dermesztő hang, ami újra meg újra megjelenik az álmomban: kínlódom felfelé a kötélen a tornateremben, a tornatanár pedig kiabál, hogy húzzam magam, de sosem érem el a plafont. Felébredek ilyenkor, de nehogy azt hidd, hogy remegek és a bőgés kerülget. Szó nincs különösebb ijedtségről, az álom nem borítja fel az éjszakámat: alig öt perc telik el, és alszom tovább, magamhoz ölelve a brokkoli formájú plüssfigurámat. De a kép időről-időre csak-csak bekúszik az álmaimba.
Reggel persze még ekkor is kipihenten ébredek, nagyot nyújtózkodom, a konyha felé tartva pedig megállok a tükör előtt, és elégedetten belemosolygok, hogy “na, ma is jól nézel ki!” – pedig egyáltalán nem az a típus vagyok, aki a divatlapok címoldaláról köszön vissza. Na és? Soha nem szerepelt a terveim közt, hogy manöken legyek vagy élsportoló.
Nem is lettem egyik sem, cserébe elvégeztem egy művészeti főiskola vizuális kommunikáció szakát, és elég hamar elég keresett és elég jól kereső grafikus lettem. Annyira jól ment a szekér, hogy még 25 éves sem voltam, amikor a saját keresetemből vettem egy garzont Pest legbelsőbb belvárosában. Hol volt még akkor a bulinegyed… azt hiszem, azon a 36 négyzetméteren, ahol éltem. Jöttek-mentek a barátok és a haverok, szerelmek váltották egymást, az emberekkel teli lakásban csak egy hely volt érinthetetlen: a galéria, ahol a tervezőasztalom és a számítógépem volt. Előfordult, hogy napokon keresztül nem mozogtam többet, csak lementem a boltba, vettem kaját és bort, visszacammogtam a harmadik emeleti lakásba, majd amíg újra nem kellett a boltba mennem, csak a galériára lépcsőztem fel. Ettem, ittam, nevettem, szórakoztam, és lépkedtek fel rám szépen-lassan a kilók.
Képünk illusztráció / Fotó: Profimedia
De ne, nehogy úgy képzeld el, hogy rettenetesen kövér voltam. Kerek voltam és arányos, és egyáltalán nem érdekelt, hogy lehetnék vékonyabb… a sport? Eszembe nem jutott. Van két egészségtudatos barátnőm, akik állandóan nyaggattak, hogy menjek velük futni a Városligetbe, hogy vegyek egy biciklit, és járjak azzal a városban: “hidd el, attól lesz csak igazán jó neked” – mondogatták, de nem hittem nekik. Az egészségemmel minden rendben volt, sőt a szerelmi életem is működött (eközben az övékével meg csak zűr volt), hát minek mozogtam volna? Már mondtam: a sport és a manökenalkat sem motivált. Vidáman siklott az életem előre, teltek-múltak az évek, majd harminchárom lettem, és megkérték a kezemet.
A volt férjem pont annyira szeretett mulatni, mint sportolni. Télen futás és úszás, nyáron bicikli és vitorlázás. Hajókázni én is mindig mentem vele. Imádott, ahogy voltam, sosem zavarta, hogy csak egyszer-egyszer lehet hétvégi kirándulásokra rávenni, és hogy 10-15 kilométernél nem szívesen megyek többet. Sőt, a 15 az már a maximum, és ha lehet, az is inkább körtúra legyen, tehát: autótól autóig menjünk, és félúton legyen piknikplacc. Becsületemre váljék: ezt a távot még 7 hónapos terhesen is bírtam, noha kicsit lassabban, mint előtte.
Harminchat éves voltam, amikor a kislányunk megszületett. Könnyű terhesség volt, a folytatás is ilyen maradt: Kata könnyen kezelhető baba volt. Három hónapos korában este 10 felé elaludt, és reggel 7-ig durmolt. Így hát én is, a férjem is jókat aludtunk. Kata születése után nemhogy belefáradtam volna az anyaságba, hanem fittebb lettem tőle. Nagyon élveztem, mikor már térre mehettünk, hogy szaladgáltam utána, de míg ő egy kekszet evett, én kettőt. Sőt, minden maradékát megettem minden étkezés után, de ami még rosszabb: rákaptam a kenyérsütésre, és olyan finom fehér kenyerek sültek a sütőben, hogy nem tudtam ellenállni nekik. Addig persze nem volt baj, míg csak Katával voltam, de amint kétéves kora után bölcsis lett, én visszaültem a gép elé. A kenyerek sültek, én ugyanannyit ettem, közben majdnem 40 lettem, és kevés lett a játszótéri rohangálás, hogy ledolgozzam a felesleget… elkezdtek szépen lassan felszaladni a kilók, és elkezdtem szépen, lassan újra tanácsokat kapni a mozgásmániás barátnőimtől. De ahogy anno, úgy most sem fogadtam meg őket.
Aztán jött némi magánéleti zavar: a férjem elhagyott – azt mondja, azért, mert belebolondultam a gyerekbe, és nem törődtem vele eleget. Emlékszem, hogy párszor megemlítette ezt, hogy több kéne neki belőlem, hogy nem kap eleget, de elsiklott a fülem mellett minden mondata, nem változott semmi, így hát elhagyott. Fájt, hogy így döntött, de máig jóban vagyunk, sokat van a lányunkkal. Egyik héten csütörtökön alszik nála Kata, a következőn viszont ő hozza el csütörtökön az óvodából, én pedig csak utána hétfőn látom újra a lányunkat. Jóban vannak szerencsére, jó apa ő, szerinte én is jó anya vagyok. Ebben igaza lehet. Törődöm Katával, figyelek rá… sokkal jobban, mint magamra. Mert magamra nagyjából annyit, mint anno a garzonban. Közel lakom a régi lakáshoz, de itt van lift, tehát a lépcsőzés is elmarad. Pont ezt mondtam nemrég a sportfüggő barátnőmnek, aki egyből odabökte, hogy a konditeremben viszont van lépcsőzőgép, rá lehet állni. De amennyi munkám van, időm sem lenne rá. És persze, biciklit is vehetnék. De nincs kedvem. Nem zavar, hogy kerekedem, talán csak egy valamit érzek: hogy mintha nehezebben menne át rajtam az étel. Kicsit nehézkesebb az emésztésem. És nem, nem azért, mert csak gombát és húst eszem. Imádom a joghurtot, a kefirt, iszom gyógyteákat is… de valahogy mégis, mintha lassultam volna odabent. Talán azután van némi változás, mikor Katát elviszem az erdőbe. Kicsi még, öt éves, de már könnyedén le lehet vele járni 6-8 kilométert. Döbbenet, mennyi energiája van. És hát nekem is jót tesz, amikor mozgok.
Képünk illusztráció / Fotó: Profimedia
Tudom, hogy valamit kéne kezdenem magammal, például az online megbeszéléseket személyesre váltani, ehhez messzi kávézót választani, ahova biciklivel megyek… ebből már egyenes út vihet a konditerembe, csak találok egy személyi edzőt is, aki segít, nehogy elvesszek a gépek és a gyakorlatok sűrűjében. Munka és gyereknevelés, ez a két lényeges pontja az életemnek, a harmadiknak be kell lépjen a sport, a mozgás, és nem utolsósorban a tudatos étkezés. Nem lesz könnyű, de meg kell tegyem a lányomért. Felelősséggel tartozom érte, és példát is kell mutatnom neki. Veszek is holnap egy biciklit, legyen ez az első lépés. Aztán jöhet szépen sorjában a többi.
A cikk az Iberogast forgalmazója, a Bayer Hungária Kft. megrendelésére készült.
Tippek, hogy könnyebb legyen:
Hirdetés
