Az óvodában még egyszerű volt, a lányoknak hosszú volt a haja, a fiúknak rövid, a világ pedig kerek volt. Egyébként pedig nyilván a lányok voltak a jó fejek. Bár kiscsoportban volt egy fiú barátom, akit utána egészen másfelé sodort az élet, de utána évekig hanyagoltam az ellenkező nemet.
Szóval óvodában a hosszú hajam miatt voltam lány, szerettem a szoknyákat, ugyanis azokat nekem vették újonnan, egyébiránt rokon fiúgyerektől örököltem minden ruhát, azt viszont nem szerettem, ezért ha tehettem, szoknyában jártam. Tessék, már ott bennem volt az igazi, büszke, számító nő.
Kamaszként harcban álltam önmagammal, rejtegettem a növekvő melleim, és tagadtam az első menstruációm. Nem volt igazán, akitől kérdezhettem volna, és nem állt előttem egy női példakép. Hol utáltam ezt az egész nőlétet, és szerettem volna rendíthetetlenül erőssé válni, nő létemre férfiként élni, no nem férfinak lenni, csak erősnek és függetlennek lenni.
A folytatásért kattints a Meddő vagyok caféblogra!
