Drága Apa!
Emlékszem még, amikor kiskoromban úgy akartam elaludni minden este, hogy fogtam a kezed. De Te pár perc után mindig azt mondtad, hogy: na, jól van, elég lesz! És Te ellökted magadtól a kezem. Már akkor ilyen nehezedre esett megélni az érzéseidet és elfogadni a feltétel nélküli szeretetemet? Téged szerettelek a legjobban. Bátran kimertem mondani, hogy
Téged jobban szeretlek, mint anyát.
Felnéztem Rád. Mindig vágytam a közelségedre, a mosolyodra, a hangodra, az ölelésedre, a simogatásodra. Mi történt Velünk? Hova tűnt mindez? Mikor volt az első alkalom, hogy bántottál engem? Gyerekkoromból alig emlékszem valamire, inkább csak a szépre. De érzem, a félelem valahol mindig ott volt bennem. Évekkel ezelőtt történt mindez, de a mai napig nem tudtam feledni bántó szavaidat: Hülye vagy! Béna vagy! Szerencsétlen vagy! Lusta vagy! Kurva vagy! Balfasz vagy! Azt hiszed így szép vagy?! A folytonos tiltásokat és korlátozásokat: Nem mehetsz el lovagolni, korcsolyázni, születésnapozni… Mert azt mondtam!
A dolgok, amiket mondtál és a mai napig ellehetetlenítik, hogy normális kapcsolatom legyen egy szerető férfival. “Lesz majd egy részeges férjed, aki verni fog, és hülye balfasz gyerekeid lesznek.” Utaltál arra, hogy egy férfinak egy nő csak arra kell, hogy megbassza. Mikor azt mondtad, hogy “az a nő, aki egynél több férfival volt, egy büdös kurva”.
Félek elkötelezni magam, mert tudom, bárkit választok Neked nem fog tetszeni. És ha nem tartok ki az első választottam mellett, szégyenkezni fogok, és bűntudatom lesz, azért, amiket mondtál nekem. Nem értem mikor lettél ilyen. Hol tértél le az útról? Vagy mindig is ilyen voltál? Hova tűnt a vidám, vicces Éned és miért látom magam előtt egyre többször azt az embert, aki eltorzult arccal üvölt velem, megüt, és földre lök? Feltétel nélkül szerettelek, bíztam Benned, de Te visszaéltél vele. Gondokkal küzdök, mert Te életre szóló sebeket ejtettél bennem.
Nem érzem úgy, hogy annyit érnék, mint mások, mert Te elhitetted velem. Pedig már annyit dolgoztam ezen. Most, hogy mindezt leírtam, úgy érzem, ez az egész csak egy rossz álom, egy lidércnyomás. De nem. Ez a valóság. Semmi sem feledteti a reggeleket, amikor már kiabálásra kellett ébrednem. A mai napig, ha az utcán vagy bárhol kiabálást hallok, összeszorul a torkom, és sírás kerülget. Más emberek lazán viccelődnek: “Ma sem vette be a gyógyszerét…” de bennem ez mindent újra feléleszt.
És mit tehetek? Elfogadom a helyzetet. Elfogadom, hogy valószínűleg Téged is veréssel, bántó szavakkal neveltek, hogy ez volt a legtöbb, amit adni tudtál nekem. Nem értem, ha bennem felmerül, hogy a gyerekemet majd ne így neveljem, benned miért nem merült fel ez?
Az édesapáknak csak annyit üzenek, mondják minél többször lányaiknak, hogy: büszke vagyok Rád! Mert ez az egyik legfontosabb mondat, amit egy apa a lányának mondhat. Én pedig bízom benne, hogy egyszer majd feloldódnak a köztünk lévő ellentétek, és egy nap nekem is azt mondja egy kemény ember könnyes szemmel: Büszke vagyok Rád! Szeretlek!
Látogasd meg az NLCafé Láthatatlan monokli oldalát, ahol a verbális, lelki erőszakról olvashatsz érdekes cikkeket!
Olvass még leveleket!
- Levél a párom kisfiához
- Olvasói levél: Váljak el a sikeres és hűséges férjemtől?
- Egy férj levele: A feleségem meghízott, így már nem vonzódom hozzá
