Nem mintha bármi változna a könnyek által. Mégis sírni kell. Jó sírni. Aztán meghalt lélekkel fel kell állni, s tovább kell menni, mert az élet nem áll meg. Nem, nem szűnik a Föld forgása, nem marad éjszaka örökké csak azért, mert az elhagyott élete sötétbe borult.
Menni kell. Össze kell szedni a darabokat, s egyenként összeilleszteni őket. Aztán a toldozott-foltozott összerakott lélekre fel kell épülnie egy újnak, mely erősebb lett, ha mégoly rongyos is volt.
De jó lenne, ha írhatnánk magunknak a jövőből egy levelet. Pár sort, amivel segíthetnénk önmagunknak.
Miről szólna vajon az a levél?
Kedves Én! Hát elment. Az ajtó épp hogy becsukódott mögötte. Fel sem fogtad még, kába vagy, hitetlenkedő. Ténferegsz a lakásban, ami üres, annyira ijesztően üres. Kong. Hirtelen üres lettél te is, mint a tér körülötted. Bár segíthetnék neked…
A folytatásért kattints Kiss Emese caféblogjára!
