Időnként határainkat feszegető, amiben akarva-akaratlanul kopunk és csiszolódunk. Tanúság a szervezeti és az egyéni tanulásról. Próbálkozás az ideák és a mindennapok közti hídverésre.
Kedves Mi! Eddig többnyire szép szelíden és türelemmel próbáltam szólni magunkhoz, de úgy tűnik, hogy ez nem hallatszik, az ingerküszöb valahol máshol lehet. Végül is én vagyok az ostoba, miért is várom, hogy a rák elmúlik a hátsimogatástól?! Vagy miért gondolom azt, hogy azért, mert felnőttkorúak vagyunk, és ráncaink is akadnak szép számmal, automatikusan képesek vagyunk éretten és önirányítottan viselkedni.
Hogy mi tette be a kaput? Elvileg van egy minőséggondozó eljárásunk, amit évekkel ezelőtt megszavazott a tanári kollégium. Ehhez képest ezt a gyakorlatban annyira gondoljuk komolyan, hogy öt év alatt a harmincból összesen egyetlen tanár bírta végigjárni a 12 szombati napból álló alapozó kurzust (és ez nem vicc!) a három szülő (és segítő szakember, és hol önkéntes, hol projektmenedzser, hol fenntartó) mellett. A minőséggondozó csoportunkban pedig évek óta stabilan nem tud több lenni 2 tanárnál… Szerintem kb. most értünk el odáig, hogy becsülettel fel kéne tennünk magunknak pár fontos kérdést, és vagy őszintén válaszolni rájuk, vagy tovább himi-humizni, miközben jó magasra felköpünk és aláállunk. Mert akkor legalább hitelesek vagyunk.
A folytatásért kattints a Lélekmozsár caféblogra!
