Richard Johnson története inspiráló lehet minden apa és anya számára, aki egyedül neveli bármilyen okból a gyermekeit. Ez az egyedülálló apa elég mély vízbe lett dobva, amikor a baba anyukája alig egy hónappal a szülés után elhagyta őket. Szép a történetben az is, hogy Richard saját elmondása szerint sosem akart gyerekeket, nem tartotta magát jó apaalapanyagnak, mivel csak rossz példát látott a saját apjától gyerekkorában. Most pedig ő lett az apák példaképe sok szempontból.
A története úgy került napvilágra, hogy írt egy levelet a Life of Dad oldalnak, amit kitettek a Facebook-oldalukra, onnan pedig felkapta az internet népe.
“A lányom anyukája egy hónappal a szülés után hagyott el minket. Máig nem tudjuk, hogy pontosan miért ment el, de úgy gondolom, a szülés utáni depressziónak is köze volt hozzá. Nem sokkal a távozása után találtam rátok véletlenül. Halálra voltam rémülve az egész helyzettől, már eleve attól, hogy apa lettem, attól meg főleg, hogy egyedül kell helytállnom, és anya helyett anyának is lennem. Nem voltam benne biztos, hogy erre én képes leszek.
Minden szülői kézikönyvet elolvastam, amit csak találtam, és legalább 1000 órát eltöltöttem azzal, hogy Youtube-videókat néztem mindenről, ami a szülőséggel és a lányok nevelésével kapcsolatos. Tanulmányoztam a copf készítés és a körömlakkozás rejtelmeit, és tanácsokért kutattam a videókban a szokásos nevelési témákban.
Ezután találtam rá az oldalatokra, ahol megkönnyebbülve láttam, hogy más apukák is pont olyan kihívásokkal küzdenek, mint én. Az oldal komoly önbizalom-erősítést jelentett nekem, és segített, hogy legyőzzem a kezdeti nehézségeket, túléljem a csecsemőkort. Átsegítettetek engem és a lányomat egy nagyon nehéz időszakon. Mostanra kiegyensúlyozottan és boldogan élünk, mindennap tanulunk egymástól valamit. A kislányom már 10 hónapos, és ott tartunk, hogy a barátaim tőlem kérnek nevelési tanácsokat. Hosszú út áll mögöttünk, és a kislányommal együtt hálával tartozunk a ti oldalatoknak, az embereknek, akik írják. Mindketten meg szeretnénk köszönni a munkátokat.”
Richard egy későbbi interjúban elmesélte, hogy az anyuka februárban ment el, és magával vitte az akkor egy hónapos babájukat is. Ám egy hét múlva telefonált Richardnak, hogy ha nem megy a gyerekért, akkor örökbe adja. Richard rögtön ott termett a lányáért, hazavitte, és azóta ketten élik az életüket. Az elején maga alá gyűrte a kétségbeesés, éjszakákat ült karjaiban az alvó babájával és csak sírt, annyira meg volt ijedve attól, hogy nem lesz belőle jó apa.
“Az egy éjjel a kislányom odafordult hozzám az ágyban, rátette az arcomra a kezét és hosszan a szemembe nézett. Olyan volt, mintha azt mondná: gyerünk, apa, sok dolgunk van még. Akkor, ott megbeszéltük, hogy nincs több sírás, egyikünk sem bőghet folyton, harcolni fogunk a boldogságunkért. Megtartottuk az ígéretünket.”
A legjobb megoldást választotta, amit csak tehetett egyedülálló, gyakorlatlan szülőként: minden lánygyerekes barátját felkereste, és kikérdezte őket, mit és hogyan tegyen, sőt létrehozott egy támogató csoportot is más egyedülálló szülőknek. Mostanra már szebb copfokat és fonatokat tud csinálni, mint sok anya, bár a 10 hónapos kicsi lánynak még nincs szüksége rá, de Richard mindenre fel akart készülni. A másik remek döntés, amit ebben a helyzetben hozott, az volt, hogy összeköltözött egy egyedülálló anyuka barátjával, aki a 6 hónapos kisfiával maradt magára. Nincs semmi köztük, csak véd- és dacszövetség, egymás támaszai, vigyáznak egymás babájára, míg a másik dolgozik.
Richard meglepődött azon, mekkora sikere lett a levelének és a történetének:
“Nem értem egészen, azt gondoltam, hogy amit teszek, teljesen természetes. Ezt teszi minden szülő. Gyerekkoromban fociztam, és sosem jött el senki a családomból a meccseimre, annál borzasztóbb érzést sosem éltem át. Megfogadtam, hogy az én kislányomnak soha nem lesz ilyen élménye. Szülőként az az elsődleges feladatom, hogy mindent megtegyek a gyerekemért. Ha egy kis életet hoztunk a világra, akkor kötelességünk szeretni és a legjobb tudásunk szerint gondoskodni róla.”
