Ma hazaúton a kocsiban ezen gondolkoztam. Nem tudok erre egykönnyen válaszolni. Az én utam az önismeret. Egész felnőtt életem ebben telt. Mikor kinőttem a gyerekkori családból, elkezdtem felelősséget vállalni, nem értettem semmit. Nem értettem, mi miért történt velem. Miért úgy történt. Kerestem a hibát magamban. Aztán kerestem az élet értelmét.
Nem hittem el, hogy csak ennyi lenne. Volt bennem egy vágy, hogy megtudjam, miért is születünk ide. Az nagyon hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem egyszer születünk. Itt talált rám a buddhizmus. Ami azóta is kísért az úton, de nem merültem el benne.
Aztán volt mindenféle iskola. Módszer. Rendszer. Volt sok segítőm, akinek mindig hálás leszek. Voltak, akik mindig annak láttak, aki vagyok. Segítettek, és rávezettek, hogy mi jó módszer nekem, és mi nem. Kutattam akkor is, amikor minden összedőlt bennem és körülöttem, és akkor is, amikor szárnyaltam a boldogságtól. Az én elmém nem egy csendes elme. Folyton valamit elemez, szétszed, összerak. Ez olykor jó, de sokszor a legmélyebb pokolba visz, de ami a legrosszabb benne, nem hagy a jelenben.
A folytatásért kattints a Paperwork caféblogra!
