Az időjárás pedig kicsit sem kedvezett: sárban, tomboló szélben, hidegen átáztató esőben tapostuk, dagasztottuk barátnőmmel s gyermekeivel a dagonyát. A félút volt a lélektani csúcs – fel kellett adnunk. Átázva, fázva, de azért boldogan tértünk haza. Ennek már két éve… Azóta pedig rengeteg dolog történt, még inkább lefogytam, megerősödtem már, ami az izmaimat illeti, s a fizikumomat is egyre jobbnak éreztem. Készen álltam újra nekifutni a távnak…
Sohasem felejtem el azt az emelkedőt, amivel két esztendeje kezdtük a kirándulást. Minden lépésnél azt éreztem, hogy szétszakítja a lábamat a perzselő kín. Folyton meg kellett állnom erőt gyűjteni, s a szakadó esőben ömlött rólam a verejték. Szenvedtem. Küzdöttem. Akkor már egy ideje rendszeresen sétáltam nagyokat, mégis a terep meredeksége, s a táv hosszúsága úgy tűnt, kifoghat rajtam. Az időjárás egy pillanatig sem kedvezett nekünk: tízórainkat átázva fogyasztottuk el, hogy aztán tovább folytassuk menetelésünket. A hangulatra panaszom nem lehetett, azért egy kis csapadék nem veszi el a jókedvünket, s Lili is valószínűleg így gondolta, aki bárkit meggyőzött volna arról, hogy neki bizony varacskos disznó rokonai voltak. A legnagyobb sárba négy lábbal paccsant bele, s boldogan, nyakig koszosan loholt tova.
A hófehér ebből hamar koromfekete vadmalac “fejlődött” ki. Bár igaz, ami igaz, mi sem néztünk ki szebben. Vízlepergetős ruha ide, bakancs oda, a zoknink mesélni tudott volna… A Parkerdei büféig küzdöttük el magunkat, s a kiskertek süppedős sártengere után közösen döntöttünk úgy, hogy becsületünk nem sérül, négy órán át harcoltunk az elemekkel, de eddig futotta erőből, kitartásból. Emlékszem, hogy hazaérve, belapátolva a mennyei ebédet kidőltem, s estig, majd reggelig pihentem. A tagjaim hihetetlenül elfáradtak, de büszke voltam arra, hogy kb. 5 km-t lesétáltam.
A folytatásért kattints a Vakvagány caféblogra!
