 |
Keveset hallott erről, inkább csak elképzelte. Nem, nem csak képzelte, biztosan tudta. Abból a semmiből, abból a kevésből. Abból a fotóból, ahogy ott álltak. Ahogy Apa átfogta Anya derekát. Nem, akkor még biztosan nem fájt annyit az a derék. Vagy nem fájt egyáltalán. Hiszen olyan fiatalok voltak.
Anya keveset mesélt Apáról. Ő meg, már kicsi korában és később is, valahogy úgy gondolta, fájna neki, ha kérdezgetné. Emlékezésnek ott voltak a tárgyak. Nem sok, alig-alig. Apa töltőtolla. Tintenkuli, ilyesmit mondtak róla. Nem az a szokványos, amit oly sokan használtak, hanem egy vékony cső, benne egy még vékonyabb, huzalszerű valami, le-föl járhatott írás közben, így szállította a papírra a tintát. Szép, finom betűi voltak Apának, látta az elismervényen, amelyet még 1939-ben írt, s amelyen egy bizonyos Oláh Lajos elismerte, hogy aznap fölvett 1980, azaz Tizenkilenc 80/100 pengőt az Erzsébet hengermalomban, s “f. évi július 1-én visszafizeti majd.
A toll már nem fogott, a táskagéppel viszont lehetett írni. Mercedes Prima. Még a háború előtti szalag volt benne, jó tízéves, vagy tán tizenöt is, sok helyütt kilyuggatták a betűk, akár a szita, olyan volt, de azért szuperált. Ő, hét-nyolcévesen, jószerével ezen a gépen tanult meg írni.
És a mandzsettagombok, párban. Arany mondta egyszer Anya, ő meg csak forgatta őket a kezében. Kis téglaalap, hosszabbik oldala alig több egy centiméternél, középütt rombusz, átlósan egy-egy fehér vonal, két kék társa által közrefogva. Nem kétséges, ezek a gombok is ott voltak, amikor az az esküvői kép készült. Amikor Apa átfogta Anya derekát. Ott voltak, csak éppen elrejtőztek a zakó ujja alá, vagy Apa csuklójának ütőér felőli oldalán, Anya ruháján a csipkével flörtöltek, szemérmesen, persze, hogy a fényképezőgép lencséje semmit se lásson az egészből.
Szerették egymást. Apa és Anya. A mandzsettagombok és a csipke. Kevés idő jutott nekik. Apát a frontra vitték, a gombok maradtak, jól is néznénk ki, nem való oda az ilyesmi. Apa elment, a gombok maradtak.
A gombok maradtak.
Még nem tudott olvasni, de Apa nevének képét megtanulta. Kereste is mindig az újabb és újabb újságokban a hadifogságból hazatérőkről készült lajstromokban, az M betűnél. Aztán elfogytak a listák. A nevek. És jött a végzés, amely az eltűnt vélelmezett elhalálozásának idejét 1943. január hó 15. napjában állapította meg. Nagyanyja sötét ruhákba öltözött, Anyára azt mondták, hadiözvegy, őrá meg azt, félárva.
Pali, így emlegette Anya, ha Apát nagy ritkán szóba hozta. Jó humora volt Palinak. Nevetett, sokat. Máskor meg: “Becsületes ember volt az édesapád. Ő, amikor egyedül maradt, ilyenkor elővette a fényképes dobozból az esküvői fotót. Igen. Erős és gyengéd. Ilyen egy becsületes ember keze.
Most, amikor hazaér majd, megkeresi, annyi év után, újra. Megvan az a doboz, meg kell lennie. A képek, a mandzsettagombokkal. Előkeríti, még ma.
Mi jár a fejedben? kérdezte ekkor a lány.
A Lánchíd. Nézd, milyen szép az esti kivilágításban! A fények a vízen. Szeretem a Dunát. Apa volt így a Tiszával. Sokat jártak oda piknikezni, fürödni.
Mesélj róla!
Most nem. Máskor. Egyszer majd igen.
Szorosabbra fogta kedvese derekát. Ingének fehérje előbújt a zakóujj oltalmából. És egy valószerűtlen pillanatra, csupán az ő szemének, mintha megvillant volna rajta valami. Aranyszín kis téglaalap, kék meg fehér vonalak, átlósan.
