A 120 éve lakatlan itáliai szellemfalu, ahova bármikor szívesen beköltöznénk

Ma is a 19. század végének friss levegőjét árasztja magából a dél-olaszországi Roscigno Vecchia, ahol 1902-ben gyakorlatilag egyik napról a másikra megállt az idő.

Szabó Sz. Csaba

2020. Szeptember 12.

A dél-olaszországi Salerno megyében, pontosabban valahol az isten háta mögött fekvő Roscigno egy elragadóan jelentéktelen kis falucska, amelynek legfőbb (vagyis talán egyetlen) látványossága saját maga, illetve önmagának egy bő száz évvel korábbi verziója: azaz a nem túl kreatívan Roscigno Vecchiának, azaz Régi Roscignónak nevezett, 17. században alapított település, amely autóval alig pár percre található a modern Roscignótól, és ahol legkésőbb a századforduló környékén – de inkább azért korábban – szó szerint teljesen megállt az idő.

Ugyanis a gyakori és egyre hevesebb földcsuszamlások miatt a falubelieket 1902 körül valamivel arrébb, egy biztonságosabb környékre kellett költöztetni, így Roscigno (mármint a Régi Roscigno, csak akkor még nem nevezték réginek) gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen elnéptelenedett; a takaros kis házak, a szűk utcácskák, a főtéren álló mesebeli kőkút, a 18. századi templom, illetve a Risorgimento korabeli vagy épp a boldog békeidőket élő hajdanvolt Itália egyéb romantikus díszletei viszont értelemszerűen ottmaradtak, és szerencsére nem is adták meg magukat egészen a mámorító enyészetnek. Szóval Roscigno Vecchia jelenlegi állapotában nem valami düledező, hátborzongató szellemváros vagy toldozott-foldozott-restaurált rom, és nem is klasszikus értelemben falumúzeum vagy skanzen, hanem inkább afféle szabadtéri időkapszula, ahol talán még a levegő is a 19. századból való. Legalábbis ránézésre simán elhinnénk.

Egyébként az sem igaz, hogy teljesen néptelen volna. Amellett, hogy kedvelt turistacélpontnak számít, és a helyi – azaz az Új Roscignói – lakosok előszeretettel szervezik a találkáikat a régi piazzára (megértjük, mi is ezt tennénk), ennek a századfordulós Pompeiinek még egy valódi lakója is akad: az életművész Giuseppe Spagnuolo, aki bölcs remetéket idéző, tömött ősz szakállával, elképesztő fejfedőivel és elmaradhatatlan pipájával pont úgy fest, mintha őt is 120 évvel ezelőtt felejtették volna itt az ódon házakkal együtt. Akárcsak a faluról, úgy róla is lehetetlen vállalkozás rossz fotót készíteni.