Esztelenül szívtelenül
– Nem értem, mi történik, nem tudom mit tegyek, már csak várom a csodát
- motyogja a huszonhét éves Réka a kezében szorongatott telefonnak, mintha a készüléktől várná a döntést: megmutassa, vagy örökre elnyelje a kijelzőn erőszakoskodó boríték tartalmát. – Nagyon szeretem a férjemet – mondja. – Ő lesz a gyerekeim apja, mégis hazudnom kell neki. Három éve hűséget és őszinteséget ígértünk egymásnak.
Úgy két éve lehetett, amikor elkezdtem az előző párommal álmodni. Később már napközben is mindenről ő jutott eszembe. Belestem az összes zöld autóba, nem ő ül-e benne
Rá kellett jönnöm, hogy iszonyúan hiányzik, pedig semmi konkrét előzménye nem volt az egésznek, nem is hallottam róla az öt évvel ezelőtti szakításunk óta. Pár hónapja jött egy sms: Réka, ugye ez a te számod még?…hiányzol
Gyenge voltam, válaszoltam. Az sms-ek újraépítgették a régi érzéseket, elkezdődött a titkolózás. Egyre rosszabbul éreztem magam, de ugyanakkor egyre jobban vágytam a találkozásra. Néhány hét önmarcangolás után megtörtént ez is. Megtudta, hogy férjnél vagyok, ettől mintha becsukott volna magában egy ajtót. Bár elég rapszodikusan, de azóta is írunk egymásnak. Hálás vagyok neki, azt hiszem, ő az, aki nem hagyta, hogy elrontsam az életem. Igaz, ezt a mobilom kijelzőjén villogó borítékot még mindig miatta rettegek kinyitni.
Túlélni a tegnapi rántott csirkét
Regős Gábor
Végre rájöttem, hogy sokkal inkább vagyok hedonista, mint mazochista jelenti ki Regős Gábor fotóművész mintegy előrebocsátott happy endként a történetéhez. Majd hozzáteszi, ő bizony soha többet nem fog egy nő miatt szenvedni, nemhogy éveket, de egy árva hónapot sem.
Most leszek negyvenéves, és az életem egyötöde azzal telt, hogy két szerelem után próbáltam újra összerakni magam, illetve egyáltalán megérteni: már nincs az, ami előtte volt. Igazi profinak számítok e téren
nevet. Volt egy lány, öt évig éltünk együtt, aztán egyszer csak elment. Természetes, hogy az ember megszenvedi az ilyet, de én szinte szó szerint megzakkantam. Három évig egy iszonyú intenzíven megélt hiány volt az életem, dolgozni is alig tudtam. Van, aki leissza magát egy szakítás után, van, aki bordélyházba rohan, én kiírtam a szenvedést: hónapokon át minden este megcsináltam az én kis önpszichoterápiámat, megírtam, hogy nap mint nap mit élek át. Ha azt kérdezed, miből állt ez az egész
hát igen, másból nem nagyon, mint óriási adag önsajnálatból, és az értetlenségből, hogy miért nincs reggelente az ágyban, aki mellett öt évig ébredtem.
Viszont születtek kifejezetten pozitív dolgok is ebből a rettenetből. Hosszú időre kimentem Dél-Amerikába, ahol elkészítettem életem egyik legjobb fotósorozatát. Segített, hogy túléljem a krízist, el is neveztem túlélő sorozatnak. De sok minden másra is rácsodálkoztam és rájöttem ezek alatt az évek alatt. Konkrét folyamatábrát is fel tudok rajzolni, mindig ugyanaz történik: az elején csak a hiányérzet van, aztán teljesen irreális magasságokba értékelődik fel a másik személye, majd elkezded gyűlölni. Addig van baj, amíg a három közül érzed akármelyiket. És csak ezek után jön el az a pont, ahová én most végre eljutottam, egyre intenzívebben érzem ugyanis, hogy nem ő a Nagy Ő. Mert ha ő lenne, akkor itt lenne velem. Persze, jobb lett volna korábban rájönni, de talán csak most értem meg erre, és arra, hogy megértsem a többi tanulságot is.
Már tudom, hogy hiába próbálok tegnap, vagy holnap létezni, csak az itt és most van. Az se kérdés már, hogy ha egy nő el akar menni, el is fog, és nem gondolja meg magát. A tegnapi rántott csirke pedig egyszerűen tegnapi rántott csirke marad. Nem próbálom többé újból megenni
