A 2. magyar rapszódia nemcsak Liszt Ferenc egyéb magyar rapszódiái közül számít messze a legnépszerűbbnek, hanem úgy általában, a szerző egész életművének is az egyik legismertebb és legtöbbet játszott műve mind a mai napig; sőt – ha már így belelendültünk – ezt a megállapítást tulajdonképpen a teljes 19. századra is ki lehet terjeszteni. A lassú, drámai és méltóságteljes hömpölygéstől a romantikusan áradó, elegáns futamokon át egészen a nyaktörő tempójú falusi lagzizenéig jutó, mindvégig őrült dinamikai és hangulati szélsőségek közt cikázó darab nem véletlenül lett ekkora örökzöld: egyrészt valósággal tömve van emlékezetesebbnél emlékezetesebb, dúdolható-fütyülhető melódiákkal, másrészt meg eleve egy olyan virtuóz, akrobatikus és látványos játékmódot követel meg a szólistától – aki többnyire ugyebár egy zongorista –, hogy azt csak nézni is nagyon szórakoztató – Valentina Lisitsa youtube-os influenszerzongorista előadása például már csaknem 20 millió megtekintésnél tart.
Ugyanakkor a többségnek (vagyis: a többségünknek) ma már nem feltétlenül a szédült, szeszélyes és romantikus 19. század, a népek tavasza vagy a délibábos magyar puszta jut eszébe a műről, hanem ez:
vagy ez:
esetleg ez:
Hát, igen. A 2. magyar rapszódia túlpörgetett, hivalkodó hangcirkuszában kétségkívül van valami mulatságosan, már-már idétlenül rajzfilmszerű, szóval nem csoda, hogy az animációs rendezők is idejekorán felfedezték maguknak. Az első természetesen Walt Disney volt, aki 1929-ben Mickey egérrel – ki mással – adatta elő a nagy felkészültséget igénylő mű egyik jellemző részletét, ám az még csak egy rövidke betét volt egy különösen szürreális és követhetetlen epizódban. Pár évvel később, 1931-ben, a mifelénk nem túl ismert Krazy Kat egyik részében is felcsendült a darab (érdemes az egész epizódot megnézni, mert talán még pszichedelikusabb és lázálomszerűbb, mint a Mickey egér-rajzfilm), majd 1937-ben az azóta már megszűnt Fleischer Studios (Betty Boop, Popeye stb.) készített a nagyzenekari változatra egy hétperces ámokfutást, amelyben különféle hangszereken játszó antropomorfizált állatok verik agyon egymást egy kaotikus hangverseny során. Nagy kár, hogy Liszt ezeket már nem érhette meg!
1947-ben, a mű keletkezésének 100. évfordulóján aztán a 2. magyar rapszódia végre a mennybe ment, megdicsőült és elfoglalta méltó helyét az egyetemes emberi civilizáció legfontosabb vívmányai között: tudniillik Tom és Jerry-epizód lett belőle. És nem is akármilyen Tom és Jerry-epizód. A teljes egészében a Liszt-rapszódia dallamaira koreografált, sziporkázó ötletekkel telezsúfolt, hétperces Cat Concerto (sajnos magyarul valamiért nem Macskakoncert, hanem simán Zongorakoncert) ugyanis már a bemutatója idején is hatalmas kritikai- és közönségsikert aratott – hogy mást ne mondjunk, még abban az évben elnyerte a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjat –, jó ideje pedig már a műfaj egyik legnagyobb klasszikusának számít, és rendszeres szereplője a különféle Minden idők animációs filmjei-típusú összeállításoknak.
A Zongorakoncert nem csupán azért zseniális, mert a címszereplők rutinosan, ám a szokottnál is nagyobb kreativitással gyilkolják egymást, hanem azért is, mert a cselekmény olyan tökéletes, művészi összhangban és egyensúlyban van a zenével, hogy az inkább egy klasszikus baletthez teszi hasonlatossá a végeredményt; mármint egy olyan klasszikus baletthez, amiben egy kék macska zongorakalapáccsal üti egy egér fejét.
A rajzfilmet a William Hanna–Joseph Barbera páros írta és rendezte, a csodás hangszerelés a vicces zene királyának, Scott Bradleynek köszönhető, a producer pedig Fred Quimby volt. Mondjuk utóbbi úriemberről érdemes tudni, hogy egy roppant kellemetlen és ellenszenves alak volt, akit egyáltalán nem is érdekeltek a rajzfilmek, viszont szerette, ha a neve jó nagy betűkkel ki van írva a főcím alatt (és – nahát – pont aznap született, amikor Liszt Ferenc meghalt: 1886 július 31-én).
Különös, de pár hónappal Tom és Jerry frenetikus zongorapüfölése előtt kijött egy másik remek animációs film is, amelyben ugyancsak egy népszerű rajzfilmfigura küzdött meg a 2. magyar rapszódia zongorázása közben egy bosszantó egérrel: ez volt a Rhapsody Rabbit (Nyúlrapszódia), Friz Freleng rendezésében, Tapsi Hapsival a főszerepben. A kettő közül talán ez a kevésbé ismert, de azért így is komoly rajongótábora van, és sokak szerint még viccesebb is, mint a Tom és Jerry-féle verzió. Mi ebben a kérdésben nem nagyon tudunk dönteni, hisz a két rajzfilm gyakorlatilag tök ugyanolyan. De komolyan:
(Mondjuk a Nyúlrapszódia konkrétan azzal kezdődik, hogy Tapsi Hapsi, a gyerekek nagy kedvence agyonlövi az egyik túl hangosan köhögő nézőt, ez pedig mindenképpen mellette szól.)
A hasonlóság állítólag az Oscar-díjátadón vált mindenki számára nyilvánvalóvá, ekkor ugyanis egy blokkban vetítették le a Zongoraversenyt és a Nyúlrapszódiát, mégpedig az ABC-sorrendet (mármint az angol ABC-t, nyilván) követve, azaz a Tom és Jerryt tekinthette meg először a közönség, ami után Tapsi Hapsi Liszt-interpretációja már csak ügyes utánlövésnek tűnt, és persze nem is nyert semmilyen díjat. A ceremóniát követően azonnal beindult a marakodás: az MGM (Tom és Jerry) a Warner Bros.-t (Looney Toons) vádolta plágiummal, a Warner meg az MGM-et, és ezen felül mindkét stúdió azzal vádolta a Technicolort, hogy kiadta a készülő rajzfilmjüket a riválisnak. És hogy kinek volt igaza? Hát ez az, amiről fogalmunk sincs: a Nyúlrapszódia előbb lett kész, a Zongoraversenyt viszont korábban kezdték el csinálni, szóval nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen csak véletlenül alakult így; ahogy számos más ún. ikerfilm esetében.
