A nyáron olvastam egy nagyon jó kis posztot egy bloggertől, aki a Balatonban nézelődő, a nőket pontozó pocakmacsókhoz intézett monológot. Imádtam. Régóta gondolom azt, hogy a férfiak túl sokat várnak el a nőktől, túl nagy hangon, miközben alig-alig látni egy 25 éven felüli hapsit, aki nem eresztett akkora pocakot, ami egy 7 hónapos terhesnek is díszére válna, s aki nem tesped otthon hullafáradtan munka után, miközben az asszony bejár dolgozni, ellátja a házimunkát, foglalkozik a gyerekkel, és még igyekszik a társadalmi elvárásoknak is megfelelni, vagyis tipp-topp, rendezett, csinos, szőrtelen, frissen fodrászolt, és még mosolyog is. Folyton, egyetlen árva kiabálás, fintor vagy a fáradtság legkisebb jele nélkül.
Micsoda elvárások!
Igen, én úgy látom, irreálisan nagyok az elvárások felénk, nők felé. És azt hiszem, sokan igyekszünk ennek megfelelni. Hisz szeretnénk csinosak, nőiesek lenni, szeretnénk a lakhelyünket otthonossá varázsolni, szeretnénk a gyerekünkkel úgy foglalkozni, hogy remek kis felnőtt váljék belőle, és szeretnénk tetszeni a párunknak, vagy akinek nincs, az szeretne párt találni.
Nemrég írtam egy vicces posztot a férfiaknak, s felhívtam a figyelmüket arra, ne kérjenek lehetetlen dolgokat tőlünk, nőktől. Így szólt a 2. pont: “Nem lehetünk egyszerre soványak is, meg megfelelő helyeken tökéletesen dimbes-dombosak is. Higgyétek el, a legtöbb lánynak az az álma, hogy karcsú legyen, mint a nád, gyönyörű, domborodó mellekkel és feszes, gömbölyű popsival. Azonban bocs, de az ideális testre várni elég hiábavaló, mindössze a lányok 1%-a villoghat ilyesmivel. Viszont ő egyáltalán nem meglepő módon, a hasonló fiút keresi, aki szintén 1%-ban fordul elő. Talán jobb lenne kicsit engednetek az elvárásokból, srácok!”
A folytatásért kattints Kiss Emese caféblogjára!
