Sajnos sokan teljesen felkészületlenül vágnak bele a társkeresésbe, kudarcot kudarcra halmoznak, majd feladják az egészet. Tényleg komolyan hiszem azt, hogy addig nem érdemes társat keresni, amíg nem állunk erre készen. Amíg az előző kapcsolatban szerzett sebeinket nyalogatjuk, vagy rendre az elérhetetlen férfit/nőt hajkurásszuk, esetleg senki nem felel meg az elvárásainknak, addig csak kudarcot kudarcra fogunk halmozni, újabb sebeket szerzünk, és újabbakat osztunk a gyanútlan társkereső partnereinknek. Veszélyes üzem ez. Sajnos nagyon nehéz egy társkeresőt meggyőzni arról, hogy a folyamatos kudarcaiért nem a másik nem a felelős, hanem saját maga sétál bele ugyanazokba a csapdákba. A hiba az ő készülékében van, és amíg meg nem “gyógyul”, addig nem sok esélye van egy tartósan boldog, harmonikus kapcsolatra.
Ki van kész arra, hogy társat keressen?
Aki képes arra, hogy elviselje az intimitást. Nincs ember, aki úgy nőne fel, hogy semmiféle sérülés, sebesülés ne érné a felnövekedés során. Ha nem sikerül a szüleinkkel biztonságosan kötődő viszonyt kialakítanunk, akkor nagyon nehéz lesz ugyanezt megtenne egy “idegen” partnerrel. Egy nem kielégítő szülő-gyerek viszonyban felnövő társkereső felnőttnek borzasztóan nehéz lesz egy biztonságot adó, bensőséges viszonyt kialakítania. Ezért aztán lehet, hogy csüngeni fogunk a partnerünkön, állandóan azzal fogjuk üldözni, hogy “beszélgessünk”, de az is lehet, hogy az intimitás elől inkább elmenekülünk a munkánkba vagy a hobbinkba, és csalódottan vesszük észre, hogy már megint nem kellettünk.
A folytatásért kattints a Bízz magadban caféblogra!
