Aki nálunk vesz kenyeret, ezt az ízt keresi, s természetes, hogy más a viszonyunk a vevőinkkel, sokkal személyesebb. Az apósom péksége volt Somogy megyében a második önálló sütöde, amikor 1963-ban kiadták az első vállalkozói engedélyeket mondja Fábián Lászlóné, Marika. Öreglakon laktunk, ott sütöttük a kenyeret, és a környékbeli falvakban a házakhoz hordtuk ki hajnalban. 1989-ben lett önálló üzletünk.
Marika éjjel egykor kel, két óra körül jön a pékségbe, ő dagasztja a finompékáru nagy részét. Rendszerint délelőtt kilenc-tíz óráig az üzletben dolgozik, aztán bevásárol, hazamegy, ellátja a ház körüli teendőket, majd az üzlettel foglalkozik: kalkulál, mennyit kellene sütni másnap, megrendeli az új árut. Ha fáradt, ebéd után alszik egy rövidet, aztán este nyolc-kilenc körül egy hosszabbat. Azt mondja, megszokta, hogy akkor kell indulnia dolgozni, amikor más a legmélyebb álmát alussza. Mivel a saját maga ura, megengedhetné magának, hogy feléje se nézzen az üzletnek. Mégis, nyugdíjas koráig mindenképpen dolgozni szeretne.
Azt mondják, a gazda szeme hizlalja a jószágot, és ez így is van.
Egyik fia sem tanult péknek, de mindkettő elleste valamennyi munkafázist. A kisebbik végül be is kapcsolódott az üzletbe. Úgy néz ki, ő viszi tovább a mesterséget. A nagyobbik fiú programozó, de ha valaki megbetegszik, vagy ha nem győzik nyáron a munkát, ő is besegít.
Amíg a gyerekeik kicsik voltak, sokat utaztak együtt, például közös kajaktúrákra mentek, ők vitték a csapat ellátmányát, mialatt a gyerekek eveztek.
Ma már inkább gyógyfürdőkbe járunk a férjemmel kettesben, szeptemberben. A sok vendég miatt nem hagyhatjuk itt az üzletet nyáron. Jó érzés tudni, milyen messzi földre eljut a mi magyar fehér kenyerünk: sok német vendégünk telepakolja a kocsi hátulját, amikor hazamegy, és karácsonykor előveszik a mélyhűtőből, hogy emlékezzenek a balatoni nyaralás ízére.