A cikk szerzője, bloggerünk, a Vak Vagány Caféblog szerzője, Horváth Nikoletta, aki az RTL Klub közönségszavazásán 2014-ben az év embere lett. Vele készített interjúnkat itt olvashatjátok!
A nők egy része sikítva rohan a fodrászhoz vagy drogériába, hogy festékkel takarja el az ősz hajszálait. A ránckrémek, hidratáló készítmények, örök fiatalságot ígérő termékek világában élünk, ahol az öregség szinte már kínos, kellemetlen, elfogadhatatlan, és elfedésre kárhoztatott. Természetesen a kozmetikai fejlesztésekkel, a hajfestéssel és társaikkal semmi problémám nincsen, engem főleg a lelki háttér zavar.
Mennyire másképp is gondolkodik az ember az elmúlásról akkor, amikor valós veszélyként lebeg a feje felett a végzet.
Ha belegondolsz, mindannyian ilyen kis emlékeztetővel élünk, hiszen sohasem tudhatod, mit hoz a következő pillanat. Mégis, a halálos betegség keresztjét hordozó emberek valahogy élesebben tudnak fókuszálni erre a közelítő rémre. Egy pillanat műve az egész, és minden, ami szép, ami kedves, ami kincs, érték, ajándék a felejtés homályába vész. A percek szívbőli átélése ezért is lényeges, mert most kell valakiknek lennünk, most kell szeretnünk, nevetnünk. Most, míg megtehetjük.
Egyik reggel anyu megállt az asztal előtt, és belemarkolt a hajamba. Az első ősz hajszálad – mondta elgondolkodva, és megsimította az arcomat. Könny csordult ki a szememből. Nem az idegroham hozta ki a meghatottságomat, nem is a hajfesték csípte ki a pilláimat…
Fotó: Vak Vagány Facebook
Elvarázsolt az a tény, hogy nekem is lett ősz hajszálam.
Talán nekem is lesznek ráncaim, amikre anyuhoz hasonlóan büszke lehetek, amit értékelhetek, úgy, ahogy az időt is. Amikor a kemoterápiától kopaszon gubbasztottam a kórházban, vagy épp az első vesekezelésemen ijedten kerestem a kiutat, nem hittem volna, hogy eljön ez a kedves, csendes hajnal. A reggel, amikor kézzel fogható nyoma lett annak, hogy öregszem. Ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott egy réges-régi emlék: egy másik napfelkeltéről…
2012-ben éppen kórházban voltam a 24. születésnapomkor. A nővérek vidám énekszóval, ajándékokkal, szeretettel, biztatással köszöntöttek, ahogy az orvosaim is. Anyukám és Lili hamarabb érkeztek, mint szoktak, és ahogy átöleltem őket, hálát adtam azért, hogy élhetek. Igaz, hogy kanüllel a nyakamban, összeszűkült erekkel, és egy agresszív kórral, de akkor is, ölelhetem azokat, akiket szeretek. Gyerekként mindig sürgettem az öregedést, és szerintem ezzel nem voltam egyedül. Most pedig szívből tudok örülni minden egyes felköszöntésnek, mert tudom mekkora kincs birtokosa vagyok.
Hirtelen ismét a konyhán találtam magam, a székemben ülve, mókás testhelyzetben: mint egy kis makimajom csüngtem egyetlen szál hajamban, harmat mosta arcommal, mosollyal tekintve a ködös jövőbe. Úgy csimpaszkodtam abba a pici hajdarabba, mintha maga lenne a megtestesült idő. Az idő, amit végre érinthetek, amit talán el sem engedek, soha. Természetesen pár perc után elsimítottam a kósza szálat, hogy vegyüljön a többi sötétszőke társával, de tudtam, hogy ő ott van. Ott van a bizonyíték, hogy peregnek a homokóra szemcséi. A bizonyíték arra, hogy van értelme küzdeni, pozitívan látni még azt is, ami jelenleg láthatatlan. A bizonyíték arra, hogy a hit ereje legyőzhetetlen, mindegy, milyen akadállyal állunk szemben. Egy ősz hajszálban ott a mindenre választ adó üzenet.
Olvass még Niki cikkeiből:
- 10 hülyeség, amit látó emberek kérdeznek vakoktól
- Vak Vagány: ismerjétek meg Lilit, a jószívű vakvezető kutyát!
- Nagy fogyás vakon: “Önmagamat egy ámbrás cethez hasonlítottam”
