“Szombaton szerveztem egy apás délutánt a pici gyerekemmel, semmi extra, csak egy kis játékboltban nézelődés, utána pedig étteremben evés volt a program. A játékboltozás határozottan rossz ötlet volt, de most koncentráljunk az étteremben történtekre.
Mexikói kaját ettünk, tele volt a szánk mindenféle egészségtelen étellel, vagyis a gyerekem inkább az arcán kente szét, majd felállt a székre.
Elmondtam neki a “Kérlek, ülj le!” mondat több verzióját is, bár valószínűleg semmit sem értett abból, amit tele szájjal próbáltam magyarázni neki. Teljesen logikusan azt válaszolta, hogy “De ki kell próbálnom, milyen messzire tudok ugrani innen, apa”.
Mielőtt még tiltakozni tudtam volna, elrugaszkodott és elterült a földön. Elkezdett feltápászkodni, de észrevett egy chipset a földön, azt előbb még megette, majd visszamászott a székére. Csak egy tipikus ebéd egy tipikus kétévessel. Összegezve: a gyerekem arcát avokádó- és salsaszósz-maradványok borították, leugrott a székről nyilvános helyen, feltörölte a padlót a szájával, és megevett a földről valami maradékot. Nem biztos, hogy saját maradéka volt, csak reménykedni tudok benne.
Ebben a percben két kedves nő lépett az asztalunkhoz. Már láttam előbb is, hogy nézik, mit művelünk, elnéző mosollyal az ajkukon. Valamiért mindig ezzel az elnéző mosollyal és kis fejcsóválással találom szembe magam, ha a fiammal nyilvános helyen jelenünk meg kettesben. Egy kis leereszkedő szimpátia. Odasétáltak hozzánk, ránk mosolyogtak büszkén, mintha régi barátok vagy családtagok lennének, majd az egyikük megszólalt:
“Milyen csodálatos apa! Olyan jól bánik a gyermekével. Milyen jó lehet az ön fiának lenni.”
Először is, ha a fenti eseményeket nézzük, nem vagyok biztos benne, hogy én lennék az apák mintapéldánya. Másodszor, értékelem az érzelgősséget. Jó, talán mégsem annyira, mert nézzük, mi történt valójában: csak megetettem a gyerekemet. Ebédidő volt, beugrottunk egy étterembe, úgyhogy kapott enni. Ennyi. Ha ez csodálatos, hogy nem hagytam éhezni a gyerekemet, akkor igen, én vagyok az Év Apukája. De az a helyzet, hogy ez a jelenet elég gyakran lejátszódik, nagyjából mindig, amikor kettesben vagyunk valahol. Általában valahogy így zajlik:
Idegen: “Olyan csodálatosan foglalkozik a gyermekével.”
Én: “Sétálok vele.”
Idegen: “Ó, milyen jó apa!”
Én: “Épp szőlőt lopok neki, hogy ne bőgjön.”
Idegen: “Hát maga aztán tényleg született apa.”
Én: “Hagyom, hogy a bokorba pisiljen, mert otthon hagytam a pelenkáját.”
Minden alkalommal kapok legalább egy nemkívánatos dicsőítést azért, mert csak csinálom, amit a szülői lét megkövetel tőlem.
Aláírtam egy szülői szerződést abban a pillanatban, amikor kicsit több bort ittam és kilenc hónappal később gyermekem lett, amihez tartom magam. Amikor himnuszokat zengenek csodás apaságomról, két dolog jut eszembe: milyen alacsonyan van a léc, amit egy apának át kell ugrania, hogy megüsse a jó apa mércéjét? És még az is, hogy találkoztak már a feleségemmel?
Meséljek valamit, ami tényleg csodálatos? A feleségem az, aki a bátorság és erő példaképe számomra azért, mert világra hozta a kisfiamat. Ő az, aki minden feladatot ellát a fiam körül már 24 hónapja reggel kilenctől délután ötig, míg én munkában vagyok. És mégsem az ő asztala körül keringenek az idegenek, hogy tudassák vele, milyen csodálatos anyának tartják. Ő az, aki a fiam egyéves korában kettesben hatórás repülőútra vállalkozott vele, mert én épp messze dolgoztam. El tudod képzelni, milyen egy hatórás repülés egy babával? Ha valaki csodálatos, akkor az nem én vagyok.”
Olvass még többet az apaságról:
- Modern apák, akik újraírják az apaság fogalmát
- 10 apuka, aki kiérdemelte a tökéletes apa címet
- Vigyázz, kész… apaság!: Felkészülési terv 7+1 pontban
