Miközben társulatával próbál, az öltözőben Bözse vigyáz az egyéves Milánra. Nincs főnöke, aki azt mondhatná, hogy válassza el a munkát a magánélettől ő maga a főnök. Mindenesetre van egy tippünk, mi lesz a kicsiből, ha megnő.
Te is így nőttél föl, ugye?
Igen. A szüleim a Szolnoki Szigligeti Színházban voltak segédszínészek. “Rendes polgári foglalkozásuk is volt: anyukámé adminisztrátor, apukámé üzemmérnök, este pedig a színházban táncoltak, én is sokszor ott voltam velük. Keresztapám, Mosonyi Albert volt a színház koreográfusa. Anyukám terhesen is föllépett még, akárcsak én, Milánnal a hasamban.
Mit gondolsz, mitől függ, hogy a gyerek azonosul-e a szülői mintával?
Sok mindentől. Én például szegény családból származom, vidéki kislány voltam, nem állt mögöttem protektor, tehát több oldalról is inkább csak hátrányokat hoztam. Anyukámtól a lázadó természetemet örököltem. Irodalmi színpados társulatával sokat utazott, fesztiválokra járt. Gyakran voltak házibulik nálunk, nagy társasági életet éltek a szüleim.
Nem sokat foglalkoztak veled?
Ez így nem igaz. Gyakran voltam a nagyszüleimnél, de ezt jónak érzem, mert nagyon sokat kaptam tőlük. Tápiószelén laktak, ahol még elevenen éltek a hagyományok. Nagypapám például gyakran hegedült a Lakodalom című koreográfiámban neki állítottam emléket. Ez a kettősség a városi pörgés és a falusi hagyománytisztelet, a klasszikus és a modern mindig feszíti a munkáimat, és az életemben is folyton jelen volt. Minél idősebb vagyok, annál kevésbé tagadok meg dolgokat. Ahogy érettebb az ember, rájön, hogy nem minden fekete vagy fehér, hanem a legtöbb dolog a kettő között van. A klasszikus balett tanított fegyelemre és alázatra.
 |
Korábban azt nyilatkoztad, hogy föl kellett ismerned a korlátaidat, és olyan stílust kellett találnod, amelyikben ki tudtál tűnni. Milyen korlátokra gondolsz? Nem tudtad elég magasra emelni a lábad?
De, tudtam. Inkább alkati adottságokra céloztam: nem elég nagy a lábfejem, és nem elég hosszú az Akhillesz-inam. Ennek ellenére megvoltak az erős technikai alapjaim. De hamar fölmértem, hogy klasszikus balett-táncosként nem tudok kitűnni a többiek közül, csak iszonyatos küzdelem árán. Irdatlan nagy technikás tehetségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szólótáncos legyen az Operában. A többi viszont engem már nem érdekelt, második már nem akartam lenni a sorban. De nem ez volt a legfontosabb. A színház vonzott, meg a képzőművészet, és az a kényszer hajtott, hogy kifejezzem azt, ami foglalkoztat, amitől szenvedek. Úgy éreztem, megfulladok, ha mindennap Csipkerózsikát kell táncolnom. Ettől aztán időnként eléggé zavaros volt az életem: egyik nap “tütüben balettoztam az Operettszínházban, másnap meg üvegdobozba zárva táncoltam egy performance-ben.
 |
Volt ilyen. Gyuri, akivel akkor dolgoztam, elment otthonról.
És véletlenül benn felejtett téged?
Dehogyis. Direkt ment el. Olyan performance-okat találtunk ki, amelyekhez nekem nagyon sokat kellett szenvednem, hogy jól át tudjam adni.
Az előadáson. De a próbákon is?
Ez nagyon ellentmondásos szakmai és emberi kapcsolatot jelentett.
