Olga
„Tavaly óta nagyjából másfél méterre közelítettem meg anyámat. Én mondjuk eléggé odafigyelek most is a távolságtartásra, röhögnek is rajtam, hogy úgy totyogok körbe-körbe, mint egy tojós tyúk, csak meglegyen körülöttem mindig a másfél méter. Szóval a 77 éves, kiváló egészségnek örvendő anyámhoz sem mentem közel, ha valamit vittem neki, betettem szépen a bringám ládájába és amíg kivette, gondosan elhátráltam.
Igaz, nyáron, amikor nagyon jók voltak a járványadatok, meg nálunk egyébként is az egész városban kettő beteg volt összesen az első hullámban, nagy bátran megöleltük egymást egyszer. Hát, majdnem elbőgtük magunkat. Aztán, márciusban jött a hír, hogy megkapja az oltást, ami tök jó volt, mert láttuk a fényt az alagút végén, viszont kiszámoltuk, hogy oké, de alaphangon még mindig egy hónapot kell várni, mire védett lesz. Aztán jöttek a hírek, hogy lehet, hogy nem is olyan hatékony az a kínai vakcina, meg különben is, egyszer elmentem egy anyám-korú orvoshoz, aki dupla maszkban ült, két Pfizerrel beoltva, és amikor rákérdeztem, hogy ennek mi értelme, elmagyarázta, hogy az immunrendszer ugyanúgy elfárad, megöregszik, mint mondjuk a bőr, szóval ne legyünk annyira biztosak a védőoltás hatásosságában. Hát, nem lettem tőle boldogabb.
Nemrég anyám átjött hozzánk, kint voltunk a kertben, romantikusan, a virágzó gyümölcsfák alatt sétáltunk, tisztára, mint a filmekben. Megkérdeztem, hogy mikor is oltották be? Mondta, hogy múlt csütörtökön, gyors fejszámolással kijött 12 nap, hát oké, biccentettem, akkurátusan megigazítottam a maszkot az arcomon, és egymás karjaiba vetettük magunkat. Ilyen hosszan szerintem kisgyerekkoromban öleltem utoljára anyámat. Mondjuk még így is gondosan a másik irányba fordítottam a fejem, nehogy rávaporizáljam a potenciálisan fertőző aeroszoljaimat, de szerencsére mindketten túléltük. Következő ölelés akkor jön, amikor már engem is beoltanak.”
Nagyon várom a pillanatot, amikor végre visszatérhetünk a rendszeres találkozáshoz (Fotó: Getty Images)
Kati
„Az utóbbi egy évben rengeteget kellett küzdenem az anyukámmal, hogy ne akarjon a közelünkbe jönni. Hiába magyaráztam, mutattam neki cikkek tömkelegét, hogy milyen veszélyt jelentünk most rá – főleg az unokák, akiket nem lehet eltántorítani a puszilkodástól és ölelgetéstől –, több hónapig tartott, mire a sértettségből megértés lett. Talán az hatott rá, hogy a kolléganője lebetegedett a Covidtól annyira, hogy két hónapig az ágyat nyomta. A tavalyi anyák napja ezért nagyon fájdalmasra sikerült, hiába küldtünk neki a testvéremmel közös ajándékcsomagot, virágot, az unokákról videót meglepetésnek, édesanyánk mélyen megbántódva fogadta, hogy nem mentünk el személyesen felköszönteni. Ezért is nagy az öröm, hogy a családunkban már mindenki megkapta a második oltást is, és mire anyák napja lesz, letelik a szükséges 14 nap, úgyhogy, ha minden a terv szerint halad és egészséges lesz a család, akkor személyesen ünnepelhetjük az anyukánkat. Sosem hittem volna, hogy ennyire tud hiányozni az anyai ölelés, de egy év után olyan, mintha nem jutottam volna vízhez hetek óta. Nagyon várom a pillanatot, amikor végre visszatérhetünk a rendszeres találkozáshoz.”
Eszter
„Virginia Satir pszichoterapeuta és író mondja, hogy »napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.« Ahányszor megöleltem anyukámat és másokat az elmúlt egy évben, eszerint még a túléléshez sem volt elég. Próbáltunk hát töltődni másból. Mivel ő és apukám is 65 év felettiek, »gangos ünnepeket« tartottunk az elmúlt évben: vagyis csak a gangon találkoztunk, ott fogyasztottuk el a karácsonyi és a húsvéti »menüt«, ott tartottuk a születésnapokat is. Ennek a rendhagyó helyzetnek a sajátos varázsával próbáltuk betömködni valahogy a fizikai távolságot. Igazság szerint egész jó szociofotók készülhettek volna rólunk az utókornak, bár nyilván nem olyan különlegesek, mint amiket azokról a brazil családokról kattintottak, akik egy vastag műanyag függönyön keresztül ölelték meg egymást. A múlt héten aztán, amikor a szülinapom alkalmából külön feljött hozzám anyukám, azzal lépett be az ajtón, hogy »most már elég volt«, és maszkban jól megölelgetett. Ekkor már mindkettőnkben ketyegett az oltóanyag, ő már a másodikat is két hete megkapta, így elég biztonságosnak ítélte az ölelést (mekkora paradoxon: »nem biztonságos ölelés«). Persze ez azért még nem volt az az igazi, mert gyors, bátortalan és elkapkodott volt, valahogy idegen is ennyi idő után. Pedig egy ölelés akkor jó, ha abban úgy el lehet lazulni, ha ki lehet fejezni benne, amit szavakkal nem tud az ember. Ehhez pedig több bátorság kell. Nem baj, majd újratanuljuk.”
