Amikor a Roadrunner című doksit bemutatták a tengerentúli mozik, a kritikák egyik fele éltette az őszinte, mélyre ható portrét, a másik fele azonban a rendező, Morgan Neville szemére vetette, hogy több ponton megszegte a dokumentumfilmezés etikai szabályait. Egyrészt azt kifogásolták, hogy a narráció kedvéért Neville felhasznált egy programot, melynek segítségével Anthony Bourdain hangján tudott a sztárséf szájába olyan mondatokat adni, melyeket így, ebben a formában sosem mondott ki. A rendező ezt a döntését azzal védte meg, hogy rendelkezett Bourdain özvegyének engedélyével, hogy ezt megtegye, és állítása szerint semmi olyat nem adott a hőse szájába, amit a férfi ne így gondolt volna.
Talán még ennél is többen kifogásolták, hogy bár a történetben kiemelt szereppel bír Bourdain utolsó barátnője, Asia Argento színésznő, a rendező nem kereste meg őt, hogy interjút készítsen vele a filmhez. Neville a döntését azzal magyarázta, hogy a kettejük sztorija annyira komplex, hogy akárhányszor próbált benne a vágás során jobban elmélyedni, azt vette észre, hogy csak egyre több kérdést vet fel a tesztvetítések közönségének nézőiben, ő pedig nem szerette volna, hogy a filmje erről szóljon. Ez valahol érthető döntés, azonban azt nem árt tudni, hogy a közvélemény, sőt Bourdain baráti körének egy része is Argento-t gondolja – legalább részben – felelősnek a tragédiáért, a film is ezt a vonalat domborítja ki, nem adva meg számára az esélyt, hogy elmondja az ő verzióját a történtekről, ami így mindenképp hiányérzetet fog hagyni a nézőben. Harmadrészt pedig szintén megkérdőjelezhető döntés, hogy a portré-dokumentumfilmben Neville lazán átugorja a gyerek- és fiatalkort, és Bourdain negyvenéves kora, vagyis az ismertté válása idején kapcsolódik be az életébe, amivel sajnos megnehezíti azt, hogy lássuk, miből lett a cserebogár, valamint azt is, hogy rápillanthassunk arra a korszakára, amikor a későbbi tévéikon még masszív heroinista volt. Azonban minden hiányossága és megkérdőjelezhető döntése ellenére a Roadrunner mégis működik, mégpedig főképp azért, mert egy hipnotikus személyiség a főszereplője, akinek öröm a társaságában tölteni két órát.
365 napból 270-et utazni
Bár Bourdaint leginkább séfként ismerte meg a világ, talán pont ebbéli minőségében nyújtotta a legkevésbé maradandót. A konyhája sosem tartozott a legünnepeltebbek közé, és íróként, valamint televíziósként is kevésbé az ételek érdekelték, mint inkább az emberek és más kultúrák. Hihetetlenül tehetséges volt abban, hogy bárkivel a világon megtalálja a közös hangot, érződött, hogy törődött a témáival és az alanyaival, és mindvégig ott volt benne egyfajta punk-rock költő attitűd. Egyrészt nagy kanállal habzsolta az életet, másrészt tisztában volt annak a sötét oldalával is, és minél többet látott a világból, annál többet látott a világ nyomorúságából is, ami érthető módon mély nyomokat hagyott benne. Egyrészt rendkívül távolt állt tőle a hagyományos kispolgári élet, másrészt maga is vágyott rá, és titkon szeretett volna csupán jó férj és jó apa lenni. A hírnévhez való viszonya is mindig kettős volt: egyrészt élvezte azt a rengeteg lehetőséget, amihez a hírnevének köszönhetően jutott, másrészt alapvetően zárkózott és befelé forduló természet jellemezte, melyet az időnek és a sok forgatási rutinnak köszönhetően tudott csak legyűrni, de ez számára mindig is belső küzdelmeket jelentett. A karrierje több pontján is úgy érezte, hogy abba kell hagynia a tévézést, és erről a producereinek is beszámolt – elmondásuk szerint ők támogatták volna a döntésében – , de végül sosem merte meglépni a dolgot, ahhoz ugyanis túlságosan összenőtt már azzal az életmóddal, amit évtizedeken át folytatott. Szeretett volna olyan ember lenni, mint az úgynevezett átlagemberek, csakhogy egy olyan ember, aki az év 365 napjából 270-et utazással tölt, sosem válik átlagemberré.
Barátok és utazások
A Roadrunner hagyományos dokumentumfilmként épül fel, vagyis archív felvételek és új, a főszereplő barátaival, családtagjaival és ismerőseivel felvett interjúk váltogatják egymást kronológiai sorrendben nagyjából az ezredfordulótól a 2018-as, tragikus franciaországi haláláig. Furcsa látni, hogy Bourdainnek milyen sok barátja volt szerte a világon, miközben alapvetően magányos fickónak tűnt, és ahogy az egyik művész barátja elmondja a filmben, szerinte a tévés sosem hitte el, hogy őt tényleg ennyire szeretik az emberek.
Bourdain mindenki fejében nagy utazóként él, ez a kép azonban bizonyos szempontból hamiskás. Amikor az első sikerkönyve, A konyhafőnök vallomásai. Mi zajlik a kulisszák mögött? megjelenése után a későbbi producerei megkeresték a műsor ötletével, ők maguk lepődtek meg a legjobban, amikor kiderült, hogy ők jóval többet utaztak már a világban Bourdainnél, aki leginkább konyhákhoz kötve töltötte a korábbi életét, és sokáig aszerint élt, hogy a konyha ajtaján belül rend van, azon kívül pedig csak a káosz. Részben pont az hajtotta a műsorkészítés felé – miközben sokáig maga is lenézte a tévés szakácsokat – , hogy körbejárhatta általa a világot. A munkatársai szerint a férfi nagyon olvasott volt és rengeteg filmet nézett, így a könyvekből és a filmekből volt egy képe a világról, az utazások során pedig azt kereste, hogy a fejében élő kép mennyire fedi a valóságot. Emlékezetes az a jelenet, amikor a nyakában lihegő tévéstábot nagyon megunó Bourdaint azzal teszik a stábtagok lelkesebbé, hogy a kedvenc filmje, az Apokalipszis most egyes képbeállításait utánozzák le vele, hogy ő is elkezdje élvezni a közös munkát.
Amerika élő lelkiismerete
Szerencsére a Roadrunner nemcsak dicshimnuszokat zeng Bourdainről, hanem azt is megmutatja, hogy minden jó tulajdonsága ellenére egyáltalán nem lehetett könnyű hosszú távon jól kijönni vele. Nagyon makacs és önfejű tudott lenni, és időnként még az általa legszeretettebb kollégákkal is nagyon erősen és kritikusan, már-már sértő módon beszélt, azonban volt benne annyi emberség, hogy a munkatársai mégis hosszú éveken át kitartottak mellette. Jól jellemzi őt az egyik vágójának küldött e-mail, amiben kikel a tévés középszerűség ellen: Bourdain szerette feszegetni a televíziózás határait.
Ahogy egyre ismertebb lett, úgy lett egyre kisebb szerepe a műsoraiban a gasztronómiának, időnként teljesen el is hagyta azt. Bár magát apolitikusnak tartotta, munkatársai szerint a műsorai sokszor nagyon is politikusak voltak, Bourdain pedig maga is élő cáfolata volt a világ dolgai iránt közömbös amerikai turistáknak, és az Egyesült Államok egyfajta élő lelkiismereteként járta és próbálta felfedezni a világot, nem elfordítva a fejét az emberi tragédiáktól és szörnyűségektől. Persze mindez a kollégái szerint nem tett jót a melankóliára és depresszióra hajlamos férfi lelki világának, aki egy-egy súlyosabb élmény után rendszeresen magába zuhant. Terápiára mégsem járt soha életében, először 2016-ban vette rá magát, hogy szakemberhez forduljon, de azt is kamerák előtt csinálta, része volt a műsorának, vagyis a teljesen őszinte kitárulkozás hiányzott mögüle. Nyilvánvaló, hogy számos feldolgozatlan trauma nyomta a vállát, köztük az egykori függősége is, azonban részben az ultramacsó attitűdje miatt egész életében vonakodott attól, hogy sebezhetőnek látsszon és segítséget kérjen.
A tragédia érthetetlensége
A film mindkét eddigi házasságából bőven mutat felvételeket, és láthatjuk Bourdaint boldog édesapaként is, viszont kétségtelenül az Asia Argentoval folytatott kapcsolata az, ami a leginkább fogja érdekelni az embereket. Argentoval egy érzékenyebb, csendesebb időszakában találkozott, és fülig szerelmes lett a nőbe, ráadásul miatta kezdett szembenézni a saját toxikus maszkulinitásával is akkor, amikor a #metoo kirobbanásakor kiderült, hogy a szerelme is egyike volt azoknak, akiket megerőszakolt Harvey Weinstein. Bourdain az ügy egyik élharcosává vált szerelme oldalán, hogy aztán őt magát is megsebezze az ügy, amikor napvilágot látott, hogy a szerelmét is zaklatással vádolják. Ahhoz képest, hogy Asia Argento-t nem kérdezte meg a rendező, azért a filmben elég csúnya vádakkal illeti, például azzal, hogy mellette Bourdain teljesen kivetkőzött önmagából, főképp, amikor Asia elkezdett rendezőként is bedolgozni a műsorba, és emiatt a tévés kiutálta maga mellől néhány régi, hűséges munkatársát.
Forrás: IMDB
Ugyan a film megemlíti, hogy Bourdain fejében már régóta ott voltak az öngyilkos gondolatok, és időről időre a barátainak is megemlítette ezt félig-meddig fanyar viccnek álcázva a dolgot, azért Neville mégis összeköti Anthony Bourdain öngyilkosságát Asia Argento hűtlenségének hírével, ami után különösen szerencsétlen helyzetnek tűnik, hogy a nő a filmben esélyt sem kap, hogy megvédhesse magát. A Roadrunner egy érzékeny, izgalmas portrét felrajzoló, számos intim és sokat mondó pillanatot jól elkapó (a kedvencem, amikor egy pantominos megtalálja Párizsban Bourdaint, a tévés pedig láthatóan csak a forgató stábja miatt nem küldi el a jó francba) dokumentumfilm, ami sokat fog adni azoknak, akik szerették/szeretik Anthony Bourdaint. Azonban a férfi öngyilkosságával és az ahhoz vezető út felrajzolásával nem nagyon tud mit kezdeni, de ez talán annak is köszönhető, hogy egy ilyen tett mindig érthetetlen és feldolgozhatatlan marad. A Roadrunner által felrajzolt narratíva sajnos túlságosan leegyszerűsítő, így a film utolsó része csalódást okoz, főképp azután, hogy addig mennyire sokszínűen és izgalmasan mutatta be alanyát.
A Roadrunner: A Film About Anthony Bourdain című filmet a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál választékában láttuk. Magyarországi premierről egyelőre nem rendelkezünk információval.
VAN SEGÍTSÉG!
Ha te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd mobilról is a 116-123 ingyenes lelkielsősegély-számot!
