 |
– A korszak szépfiúi Jean-Claude Pascal, Georges Marchal
– Igen, igen, de megdöntöttük a klasszikus férfiszépség ideált. Nem én voltam az egyetlen, aki kilógott a sorból, Belmondo sem túl csinos. A mi fellépésünkig rátermett fickók szépséges fizimiskával szédítették a nőket, aztán szerencsére fordult a kocka, főként a mi szerencsénkre
– Negatív figurákat viszont egyáltalán nem játszott, sosem volt gyűlölhető, mindig melegséget árasztó, vidám fickókat alakított.
– Azért egyszer-kétszer voltam gonosz, nem vagyok én olyan ma született bárány, mint amilyennek kinézek.
– Ami azt illeti, annak idején tényleg eléggé kalandos életet élt, igazi francia rosszfiúként tisztelhették a nők.
– Ó, ezek a históriák már olyan régiek, mintha nem is velem történtek volna Amióta Ulla a feleségem, szó sem lehet holmi történetecskékről, ő szigorú svéd nevelésben részesült, úgyhogy ehhez kellett tartanom magam, és mondhatom, egyáltalán nem esett nehezemre.
– Melyek azok a mozik, amelyek nézőként fontosak az életében?
– Mondhatom, az összes Renoir, Carné, Duvivier. Ebben az időszakban eszméltem, tehát természetes, hogy ők hatottak rám a legerőteljesebben, őket őrizte meg az emlékezetem. A jó filmek hosszú ideig együtt élnek velünk, működnek, dolgoznak bennünk. Manapság elég gyorsan kimúlnak belőlem a látottak, főleg az amerikai produkciók, amelyek ugyanazon hozzávalókkal készülnek, és egyforma rugóra járnak. Az ázsiai alkotásokat viszont nagyon kedvelem, azt a különös szemérmességet, távolságtartást, az apró gesztusokat, a szent dolgaikat. Az iráni filmeket, az oroszokat.
– Melyik alakítását feledné el szívesen?
– Nézze, mondtam, hogy sokukkal nem vagyok elégedett, és számos olyan volt, amelyik visszhangtalanul múlt el. Emlékszem például a Tíz kicsi négerre. Ezt a filmet különösen rosszul fogadta a kritika, az egyiket megjegyeztem, így szólt: Mázlista Aznavour, aki elsőnek hal meg!.
 |
– ennek köszönhetem ,hogy megismerkedtem egy csodálatos országgal, a kambodzsai néppel, akik nagyon szeretetre méltóak. Egy hónapnyi egzotikus kaland volt, úgy éltünk, mint a katonák, a ruháinkat egyáltalán nem mostuk, azért, hogy sokkal valósághűbb legyen minden számunkra. Igazán, szó szerint átérezhető volt a helyzet, mert rettentő büdösek voltunk. Sajnos a filmet nem úgy fogadták, ahogy vártuk, de én hiszem, hogy egy nap fölfedezik majd az értékeit.
– Ki az a rendező, akivel szívesen dolgozott volna?
– A lehetőség megvolt, ám rajtam kívülálló okok miatt mégsem forgattam Rosselinivel, pedig úgy gondolom, hogy színészi pályafutásom csúcspontja lett volna. De nem elégedetlenkedem, René Clair, Truffaut, Lelouch megadattak, vagy Chabrol.
– Hogyan őrzi örmény gyökereit, e nép különös kultúráját?
– Francia örmény vagyok, örménységem erősen francia gyökerű. Persze táplálok bizonyosfajta gyengédséget a népem iránt, s ez különösen felerősödik egy-egy náluk történt tragédia esetében. Mélységesen elítélem azt a néppusztítást, amely annak idején végbement, és amely események megelőlegezték a Holocaustot. Ha időben elismerik a Törökországban történteket, talán Hitler sem engedheti meg magának hogy milliókat irtson ki…
– A gyerekei orosz neveket viselnek.
– A nagyapámat Aznapupnak hívták, az ő nyelve az orosz volt, és mellette grúz, örmény, jiddis, azerbajdzsán. Mivel Grúziában élt, ott, igen intelligens módon, minden közösség beszélte a körülötte élők nyelvét. Az orosz keresztneveket pedig csodálatosnak tartom, ráadásul nagyon jól hangzanak az Aznavour előtt: Seda, Misha, Katia, na jó a Nicholas nem annyira
– Mesélne Edith Piafról? Milyen volt a kapcsolatuk?
– Egyáltalán nem olyan jellegű, mint ahogy azt maga gondolja. Szövetségesek voltunk, közös tolvajnyelvet beszéltünk, és mikor túl sokan forgolódtak körülöttünk, ezt használtuk. Ugyanazokat a dolgokat szerettük, ugyanazt a negyedet, azt a zenét. Tettestársak voltunk, amolyan szerelmes barátok. Tudja mit jelent ez: valami, ami több mint barátság, de mégis kevesebb a szerelemnél.
– A nyolcvanadik születésnapját koncerttel ünnepli. Énekesként, színészként meddig még?
– Amíg csak élek. Én semmit nem hagyok abba.
