Mivel az anyakönyv módosítása macerás dolog, utazz inkább szurkolóként. És vívd meg saját és véres akropoliszi küzdelmeid a japánokkal, az éttermekben pedig csapj oda a német haderőnek a “Ki hány ouzót bír benyakalni fél óra alatt?” című versenyszámban.
Athén, az olimpia városa. Broáfff! – megígérjük, ilyeneket nem írunk többet a monitorra, és az “ókori fellegvár” szókapcsolatot is mellőzzük, mivel legalább Athén, az ókori fellegvár, amely idén az olimpia városa lesz, magában hordozza a létező összes mediterrán jellegzetességet, plusz a szárazföldi birkahús grillillatát és a görög népzene kávéházi változatát is beengedi fehérre meszelt házai közé.
Abban biztosak lehetünk, hogy a folyamatos médiakárálás ellenére az idei olimpia remek kaland lesz, mert egy kicsit kiszakadunk az eddig megszokott üzleti menetrendből; a sportot nem szorítja háttérbe semmi.
Csillagtúra indul!
A magyar utazónak bizonyára jót tesz az olimpia időtematizáló jellege, és mi most azért vagyunk itt, hogy felfedjük: a görög fővárosban mivel lehet elütni a versenyek közötti időt. Nem zaklatjuk fel túlságosan az olvasót, ha azt írjuk: Athénben az Akropolisz és környéke a városnéző túra központja. De azért rombolunk illúziót is: az Akropolisz elnevezés nem “Istenek lakhelyét”, vagy “Dicsőséges Zeusz könnycseppjét” jelent, hanem ennyit: a város legmagasabb pontja. Lám, lám, a görögök is tudtak néha egyszerűen gondolkodni.
A városhegyen a Pantheon a legimpozánsabb épület, amely színtiszta márvány, és tökéletes pompájában láthatjuk, ha a reggeli nyitás előtt már ott állunk a pénztáraknál. Érdemes innen egy szinttel feljebb, a Filopappos hegyre is felkapaszkodni, amelyen családi felhasználására egy-két kattintással könnyen gyárthatunk megszólaló képeslapokat.
Jobban járunk, ha elutazásunk előtt némi történelmi tudással terheljük merevlemezeinket, mint például: a Pallasz Athéné tiszteletére felhúzott Pantehont II. Theodosius császár keresztény templommá alakította, később a törökök mecsetté, hogy 1687-ben (ez nagyon fontos!) a velenceiek leszakítsák a tetejét egy jól célzott ágyúlövéssel.
Ha ennél is mélyebbre akarunk mászni a történelemben, a beszédes Nemzeti Régészeti Múzeum a kötelező állomás, mivel itt gyakorlatilag az összes “népszerű” ókori emléket láthatjuk. Egy gyakorlott és múzeumfüggő látogató kábé fél nap alatt ér végig a tárlaton, de ebbe már beleszámoltuk a Poszeidón bronzszobra előtti tíz perces csodálkozást, a meztelen görög testek előtti három perces vigyázzállást, valamint az Artemisz lovas fiúja és az Agamennón aranymaszkja előtti bambulatot is.
Akit pedig a drága mütyürök kötnek le, hagyja válltáskáját az Ilias Lalaounis Ékszermúzeum csomagmegőrzőjében, és hordja végig tekintetét a déloszi, bizánci karláncokon, gyűrűkön, és vásároljon másolatot, amelyről itthon hazudja azt: nem volt olcsó, de hát egyszer élünk.
A Goulandris Déloszi és Antik Görög Kultúra Múzeuma is megannyi kincset rejt, de találunk múzeumot az Agórán is, bár itt a hely misztikájának megkeresése a legfontosabb feladat. Ugyanis itt találták ki a demokráciát, mikor egy vallási összejövetelen szavazással döntötték el: tógát vagy meztelenséget írjanak elő a 40 fokos hőségben.
Akinek nem elég a kandallóra méretezett ajándéktárgyak látványa vagy a laza láncra felfűzött történelmi gondolattúra, járja körbe az Akropoliszt. Már csak mérete miatt is könnyen ráakad a Herodes Atticus Odeonra, amely annak idején 5000 férőhelyes full extrás színház volt, mostanra azonban az idő leharapta a cédrustetőket, a turisták meg elkoptatták a mozaikpadlókat. A Dionüszosz Színházban azonban még nem koptak meg az emlékek; itt mutatták be elsőször Szophoklész, Euripidész, Aiszkülosz és Arisztophanész darabjait: ez a világ első színháza. Görögország legnagyobb templomát meg -minő véletlen! – a csapodár Zeusznak emelték, ma már igen-igen megkopott státuszban hever a napon, és az elmúlt évek olimpiai készülődésében lassan zárójelbe kerül a hatvanezres Panathenai Stadion jelentősége is. Pedig ezt az első újkori, 1896-os olimpiai játékokra építették a dicsőséges Coubertin báró segédletével.
Pazar bazárok között
Ez Athén szíve: szállodahegyek, girbe-gurba és macskaköves sikátorok, artikulátlanul kiabáló árusok, illatos halpiaci flörtök, olívabogyó-kiállítások, bőrök, ékszerek, kelmék, ezüstök, fűszerek, megfejthetetlen és hamar megfejthető portékák, turistaözön: aki él és mozog, az Athén óvárosában teszi mindezt. Nyugodt szívvel teheti, hiszen – káoszjellege ellenére – Európa egyik legbiztonságosabb városában jár, ahol a közkedvelt részeken a gazdagság fénye kér magának területet. Aztán a kávézók, kifőzdék sűrűjéből kikeveredhetünk a Parlamenthez is, ahol turistalátványosságként őrségváltást ígérnek a helyiek: ami nem egyéb, mint egy megfőtt és egy főzésre ítélt kosztümös hangtalan találkozása tapsoló és kattintó, többnyire angolul karattyoló népség előtt.
A végére hagyjuk, amit az elejére szántunk: a görög fővárosban mindig inni kell. Napközben a rettentő hőség miatt, az étkezésekhez pedig emésztéskönnyítésre hivatkozva hol ouzot, hol retsina-féle fehérbort, hol Metaxát rendeljünk. Minél több csillag, annál jobb, persze, a szuvlaki, gyros, a mezedesz névre keresztelt előételtál, vagy az édességként felkínált mogyorós baklava könnyű eltűnése érdekében muszáj bevállalnunk némi mámort.
A gyomorpánikot éljük át az athéni kikötőben, Pireusznak hívják, de ma már nem tartanak benne csatákat, hiába várjuk a korlátok mögötti kávéházi fronton, hogy valamelyik flancos yacht szétlövi a tengerről beérkezőket.
