„Ha a menyasszony azt mondja, hercegnő szeretne lenni, akkor az nem az én esküvőm” – a világ legjobb esküvői fotósával beszélgettünk

Tényleg minden esküvő minden percét élvezed? Nehéz elképzelni.

Valóban minden esküvő minden percét szeretem. Ez számomra nem munka, nem egy szimpla pénzkereseti lehetőség, nagyon élvezem az egészet. Ez egy valódi szenvedély. Na jó, az utómunkát néha nem annyira kedvelem, de csak mert roppant időigényes a válogatás. De maga az esküvő? Egy végtelenített romantikus film utolsó jelenetét látom, a katarzist, a happy endet, a maga bonyodalmaival, érzelmi hullámvasútjaival.

És a párok mit szólnak, hogy nyers, dokumentarista stílusban látják viszont magukat?

Elfogadják és kifejezetten szeretik. Végre nem sablonfotókat látnak viszont, hanem értékes, komplex, mindent elmesélő képeket. Természetesen előre megmutatom a portfóliómat, tudják tehát, mire számíthatnak. Mindenkivel találkozom, ismerkedünk, beszélgetünk az esküvőjükről. Minden esetben azt kérem tőlük, mondják meg, ha nem vagyok szimpatikus, és ők se vegyék zokon, ha én mondok nemet, mert nincs meg a közös hang. Ez egy bizalmi, közös munka. Ha úgy érzem, nem engem keresnek, hiába tetszenek a fotóim nekik, határozottan ajánlok másik fotóst, olyat, aki az igényeiknek megfelelő. Kiváló fotósokat ismerek, különböző stílusban. Nincs bennem irigység vagy szakmai féltékenység. Ez még mindig nem egy szimpla pénzkereseti lehetőség nekem. Hiszek az esküvőben, egyszer van egy ember életében, az legyen hát tökéletes, az igényeiknek megfelelő szolgáltatókkal. Ráadásul a fotós az egyik legfontosabb az esküvőn, ő adja az emlékeket. Egy fotósnak méltónak kell lenni rá, hogy megörökítse ezt az életeseményt. Ha a stílus nem egyezik az elvárással, az senkinek sem jó. 

Fotó: Koncsol Tünde

Egészen más előre elképzelni, ott megélni és meglátni a végeredményt.

Fontos, hogy a kötelező képeket, mint a gyűrűhúzást, csókot, aláírást, sőt még a csoportképeket elkészítem én is, pont olyan jóra, amilyenre kell. Viszont nem lépek hátra megelégedve, hogy igen, egy helyről elkésztettem a „tökéletes” fotót, ami szinte mindig kizárólag csak a párra koncentrál. Megpróbálom körbejárni az eseményt és elmesélni, elmondani a képeken, amit látok. Figyelni az apró rezdülésekre, vagy arra, hogy milyen érzelmeket látok az ünneplők arcán. Megmutatom, mi történik a háttérben is. A legtöbb fotós hátradől, ha megvan a kép. Talán pont ez különböztet meg az átlag esküvőfotóstól, hogy én kilépek a sablonok unalmas világából, és igen, ezekből születnek az extrább képek is. Ezek a fotók hozták meg a nemzetközi sikereimet is. Szerencsére van érzékem olvasni az emberekben, és hiszek a megérzéseimben is, ez nagyon sokat segít a fotózásban. Erre szoktam mondani, hogy megvan bennem az unikornis varázsa. Más előre elképzelni, más látni a végeredményt, de nem olyan koncepcióban, amit a kérdésed sugall. Én pont azért szeretem személyesen átadni a fotókat, mert élvezettel nézem végig, ahogy nézik a fotókat, és nevetnek, sírnak, bátran megmutatják, mennyire szeretik egymást és a képeimet is. Soha sem volt olyan, hogy valaki azt mondja, ez túl sok, túl sok az érzelem, túl sok a történet. Hiszen annak nem is lenne értelme. Más kérdés, hogy az embereknek tudnia kell szeretni önmagukat ahhoz, hogy elfogadják a valóságot.

És most már a nevedet is nagyon sokan ismerik.

Sokkal többen ismerik külföldön, mint belföldön. Legalábbis, ha a szakmát tekintjük. Itthon pedig ez szinte természetes. 24 év a szakmában, kétszer voltam az év esküvőfotósa itthon, ezzel a múlttal tényleg valahol adja magát, hogy a nevem ismert legyen. Bár azt szeretném, hogy a képeim miatt, ne pedig a nevem miatt találjanak meg. A fotó legyen az, ami miatt engem kérnek erre a fontos feladatra, a nevem pedig csak legyen garancia. Rég rossz, ha úgy kezdődik, hogy „azt akarom, hogy az én esküvőmet Koncsol Tünde fotózza, mert az ő nevét hallottam, vagy mert versenyeket nyert”. Azt szeretném, ha azért szeretnék Koncsol Tündét, mert szeretik a képeimet, tudják, hogy megbízhatnak bennem, hogy valóban törődöm velük, hogy amit adok, az az őszinte valóság lesz, és kihozom a maximumot a történetükből. De nem azzal, hogy megkonstruálom a saját valóságomat, és mindent is beállítok, hanem valóban megfigyelőként, belülről jött érzelmekkel, empátiával közelítsem és közvetítsem a nagy napot. Valódi pillanatok, nem beállítások. Ez mindennél fontosabb.

Fotó: Koncsol Tünde

Hogy zajlik nálad egy esküvőfotózás?

Lehet, hogy túlmisztifikálom, de nagyon-nagyon hiszek az esküvőkben. Ezért is hagyom, hogy történjenek az események anélkül, hogy beleszólnék. Semmit sem instruálok, ez alól természetesen kivétel a portrék készítése, ahol egy percig nem okoz gondot irányítanom. Azonban én az esküvőn szemtanú vagyok, nem a rendező. De van erre egy nagyon jó példám: a menyasszony készülődésénél a pezsgőzés. Elkészül a fotó. A legtöbb esetben a fotós határoz meg mindent, „álljatok ide, tartsátok úgy a poharat, a lábad, koccintás…”. Ha visszanézik a képet, pont ez fog eszükbe jutni: „a fotós itt azt mondta hogy…”, és talán lesz egyetlen pillanat, amikor egymásra néztek. Az én esetemben nincs így. Megélik a teljes helyzetet. Valóban úgy tekintek mindegyik esküvőre, mintha a sajátom lenne, és megválaszolom azt a kérdést, én mit várnék el a fotóstól, és éppen ezért várok el 110 százalékot magamtól.

Hogy bírtad, vagy bírod majd, hogy valaki más fotózza az esküvődet?

Még nem volt esküvőm, de ha lesz, simán elmegyünk Vegasba és pár perc lesz az egész. Vagy csapunk egy bulit a barátainkkal. Egy biztos, egy-két-három zsurnaliszta stílusban fotózó fotós lesz ott, és maradunk a pózmentességnél. Szeretem a párom és szeretem magam. Merem hordani a szivárványszínű csillogó szemüvegem, merem vállalni a rózsaszín hajam. Ha ezt látnám viszont, elégedett lennék.

Mert ez ő, ez vagyok én, ezek vagyunk mi, akik épp azt mondtuk egymásnak: te vagy a legfontosabb a világon.

Fotó: magánarchívum

Fotós családból érkeztél, mégsem lettél rögtön te is az.

Igen, ez valóban igaz. Az általános iskolában matekból és fizikából is nagyon jó voltam a rajz mellett, a tanáraim azt szerették volna, ha ezekkel foglalkozom majd, végül mégis képzőművészeti iskolába mentem. A fotó művészet: egy jól elkapott pillanat, egy jó fotó pont olyan, mint egy képzőművészeti alkotás egy galéria falán, csak sokkal hamarabb készül el. Aztán mégis politológiát és jogot végeztem. A fotózás egyszerűen túl könnyűnek tűnt, a „munkáról” pedig azt hittem, az mindenképpen nehéz kell, hogy legyen. Lássuk be, kevés felnőtt az, aki úgy beszél a munkájáról, hogy az a szenvedélye, amiért érdemes mindennap a reggelt várni, hogy újra dolgozhasson.

Az ország összes fotóriportere és rendezvényfotósa megerősítheti neked, hogy a fotózásról is nehéz így beszélni, ha egyszer ebből próbálsz megélni.

De hiszen ebből élek én is. Nekem a fotózás igenis ilyen, én bizony várom a reggelt, csak kellett egy kis idő, hogy megértsem, hogy valóban igaz az a mondás, hogy ha a hobbid a munkád, akkor egy percig sem kell dolgoznod tovább. Viszont én akkor sem érzem munkának, tényleg élvezem minden percét. Felelősségteljes munka, ami őszinte szenvedély egyben. Sosem felejtem el, az egyik első sikerélményem egy divatfotózás volt, ott majdnem elsírtam magam, olyan jól sikerült. Belülről kell jönnie, és fontos, hogy számodra is örömet okozzon. Akkor már nincs baj. A fotózás nekem is belülről jön, ez számomra egy külön dimenzió, egyáltalán nem kényszer, nem kell győzködnöm magam, hogy keljek fel és induljak el: kelek magamtól és alig várom, hogy mehessek, és gép legyen a kezemben.

Fotó: Koncsol Tünde

Hogy találtad meg a riportstílust?

2017-ig hagyományos, tipikusan könnyen eladható esküvőfotókat készítettem én is: libbenő fátyol, naplemente, giccs. A lényeg, hogy szép legyen. Honlapra, reklámra sem volt igazán szükségem, a párok egymásnak ajánlgattak, mutogatták a képeimet, mindig voltak megrendelőim. Rutinná vált az egész, sablonokat fotóztam.

Sablon sablon hátán. Én is egy voltam közülük. Egy idő után nagyon szerettem volna, ha a képeim ennél sokkal többet mondanak: hogy ne csak szépek legyenek, hanem izgalmasak is, a hangulatot, az érzelmeket is visszaadják, szóval valódi érzéseket, emberi kapcsolatokat ábrázoljanak. Nem csak szeretném, akarom is, hogy a fotóim többek legyenek, komplexek, vagy akár egyszerűek, de olyanok, amiken gondolkodik az ember, ami érzelmeket, hangulatot ad át. Szerencsére megtaláltam Paul Rogers fotóriporterből lett esküvőfotóst, pontosabban szembejött egy képe, ami még csak nem is volt briliáns, de éreztem, hogy spontán, nem túlkomponált. Éreztem, hogy látott egy számára fontos pillanatot, hangulatot, és fotózott. A fotó természetes, könnyed, beállításmentes volt, mégis megmutatott mindent, amit kell. Tudtam „olvasni” a fotót. A haditudósító fotóriporterek, és úgy általában a fotóriporterek munkáját amúgy is mindig csodáltam. Ők a fotózás valódi lényegét mutatják meg. De egész addig nem gondoltam arra, hogy ezt a két dolgot akár össze is lehetne kapcsolni, és azt az őszinte, valóban kreatív és nehéz munkát meg lehet valósítani egy esküvőn is. Nem tudtam, tudok-e így fotózni, de meg kellett próbálnom.

Koncsol Tünde (fotó: magánarchívum)

Mit szólt az első pár, akit így fotóztál?

Nem saját megbízáson próbáltam ki, elmentem másodfotósnak valaki más mellé, elmondtam mindenkinek, hogy a kötelezőkön kívül zsurnalisztaként fotózok majd. Nem volt vesztenivalójuk. A fő fotós neve alatt futott az egész, a sajátjaként adta le az anyagot, nem tüntette fel külön, melyek az én képeim, de nem zavart, sőt, ez természetes volt így. A lényeg, hogy sikerült. Húsz év berögzült, buta szabályait kellett elfelejtenem, szóval nem volt egyszerű, de összejött. Felismertem Paul Rogerst a képeimben, a rétegekkel, az érzelmekkel, a komplex sztorival.

Fotó: Koncsol Tünde

Ebből nem lesz rutin? Nem félsz, hogy így is sablonokat fotózol majd, csak másmilyeneket?

Nem, nagyon nem! Minden esküvő más. Hasonló szituációk, de más-más emberek, más-más reakciók, más-más történetek. Hogy lehetne hát sablon belőle? Nekem pedig az a feladatom, hogy pont ezt a különbséget mutassam meg, ami mind személyiségekben, mind érzelmekben megmutatkozik egy esküvőn. Fontos az, hogy az egyediséget felismerjem, és megmutassam. Fontos az, hogy figyeljek mindenkire, érezzem, amit ők éreznek, így a képeim is tökéletesen ezt adják vissza. Nagyon fontos számomra az őszinteség. És az, hogy a párok valóban megéljék azt, ami történik velük. Hogy értsék, mekkora súlya van annak, hogy most „igenek” hangzanak el. Fontos, hogy a vendégek ünnepeljék ezt a párt, és biztosítsák őket a támogatásukról, én pedig mindezt dokumentálom, és megmutatom. Gyakran szoktam mondani, hogy

Ha a menyasszony azt mondja, hogy egy napra hercegnő szeretne lenni végre, akkor az nem az én esküvőm. Ott egy nő lánykori álmát valósítja meg, de akkor róla szól az egész esküvő, nem kettejükről. A vőlegény csak egy mellékszereplővé válik. Vagy amikor kötelezően hívnak meg olyan rokonokat, akiket 10 éve nem láttak, de harmadunokatestvér és ezt „így illik”, akkor az sem az én esküvőm. A távoli, mondhatni idegen rokonok ilyenkor végigszenvedik az esküvő minden részét, majd a végére alkoholmámorban magukból kikelve buliznak egyet, mert beszélgetni nem tudnak, nincs közös téma tíz év után. Abban nincs ünnep. Az esküvő két emberről szól. Az esküvő az emberi kapcsolatokról kellene, hogy szóljon. A barátságról, szerelemről, szeretetről, törődésről, ezután jön egy fergeteges party, de az is a közösségről szól. Én pont ezt keresem, és ezt mutatom meg a fotóimmal. Ettől lesz értékes az, amit csinálok.

Fotó: Koncsol Tünde

Lehet, hogy jól hangzik a dokumentarista stílus és az őszinteség, de nagyon sok pár – és főleg a családjaik – később inkább mégis szépen beállított, megkomponált, fényelt képeket szeretne nézegetni, nem vad és nyers riportképeket. Ebbe nem futottál bele?

Nem, mert igenis szükségük van ezekre a nyers, őszinte pillanatokra, és nagyon hálásak is érte. Nyilván minden fotós azzal jön, hogy a pillanatot kapja el, csak 500-ból egy tudja, hogyan kell megkeresni és tényleg elkapni ezeket, nem csak a gombot lenyomni. Előfordul, hogy sikerül nekik is egy-egy ilyen fotó, de az nem tudatos. Az csak szerencse. Miközben én tartom, hogy az esküvőfotózás nem szerencsejáték. Tudatosan kell megközelíteni, és nagyon kemény munkát beletenni. Ezt nekem is meg kellett tanulni, és elengedni sok-sok berögzült elvet, szabályt, és teljesen őszintén, a mai napig nehéz számomra ez. Egyszer egy feleség több hónappal az esküvő után felhívott azzal, hogy nagyon sokat segítettem neki az önelfogadásban. Amikor először meglátta a képeket, egyáltalán nem tetszett magának, nehéz volt elfogadnia, hogy így néz ki a spontán, önfeledt pillanatokban. De azt is látta a képeken, hogy ott vannak a többiek, a családja, a barátai, vele örültek, ölelték, szerették, és végre felismerte:

Ez hatalmas megerősítés volt nekem is: nincs szükség a megkonstruált hercegnő-álomvilágra. Igenis nagyon fontos a zsurnaliszta fotósok munkája. A koronavírus pedig végképp megmutatta, mi ezeknek a képeknek az igazi értéke: felértékelődtek az őszinte fotók, az ölelések, a könnyek, az érzelmek.

Pedig kevés szakmát vágott úgy haza a járvány, mint az esküvőfotósokét.

És közben pozitív irányba is megváltoztatta az embereket. Lecsökkent az esküvők száma, persze, ez érezhető volt, ahogy az is, hogy az első egy-két hullám elmúltával, amikor újra lehetett esküvőt tartani, a párok mintha kapkodni kezdtek volna: „gyorsan, csináljuk, legyen meg az esküvő!”. Ez a félelem és izgalom pedig érezhető volt a párokon. Ám ahogy mondtam, éppen ezért fontosabbak most a kapcsolatokat, érzelmeket, az ölelést, a sírást megmutató fotók, mint valaha. Amikor elszeparálva otthon ülsz, és nem tudod megérinteni a barátaidat, szeretteidet, akkor nem egy sablon beállított fotóra vágysz, hanem azokra a képekre, amik tele vannak élettel. A jó fotókon elmélázol, ahol ott van mindez, élet, érzelmek, történés, és a fotók miatt átélheted újra az emlékeidben.

Fotó: Koncsol Tünde

Akkor lássunk pár esküvői helyzetet és mondatot, amitől minden fotós hülyét kap. Kezdjük a minden képbe belógó, mobillal fotózó és videózó vendégeket. Velük mit kezdesz?

Semmit. Belekomponálom őket a fotóba. Ők is az esküvő részei, ráadásul nem idegenek vagy felbérelt szolgáltatók, hanem a rokonság és a barátok. Ha mobilozni szeretnének, hát mobilozzanak – szerintem persze jobban járnának, ha eltennék a telefont és megélnék a pillanatot, de ha így döntenek, azzal sincs semmi baj. Természetesen a többi szolgáltatót megpróbálom kihagyni a képből, kivéve, ha a vendégsereg részét képezik.

Csak aztán odajön a hobbifotós nagybácsi, vagy a legmenőbb gépvázból és lencsékből betárazó unokaöccs, akivel a fotózásról kell dumálni, és általában úgy kezdik, hogy „bocs, csak nézem, milyen géped van, aha, szar Nikon, hehe, na csak viccelek”.

Gyors válaszom valószínűleg egy mosoly kíséretében az lenne, hogy büszke Canon-használó vagyok 24 éve. Amúgy ilyenkor feltartom a kezem, mintha egy falat húznék magam elé, és annyit mondok, ne haragudjon, dolgozom, szóval itt sem vagyok, majd hajnali kettő-három körül beszéljünk, jó? Akkor már úgysem lesz ott, vagy ha ott is lesz, a gépem már nem fogja érdekelni. Ezzel amúgy ritkán jönnek oda, azzal már gyakrabban, hogy üljek le, igyak egy kis vizet – mókás beismerni, de koncentrálás közben elég fura arcokat vágok, és azt hiszik, valami baj van. Pedig csak éppen ezerrel összpontosítok, és folyamatosan használom az érzékeimet ahhoz, hogy mindent észrevegyek, felismerjek, megmutassak. A többi szolgáltatóval való csevegésre pedig végképp nem marad időm. Talán lehet, ezért sokan nagyképűnek tartanak, pedig nem azért nem beszélgetek, mert nem tisztelem őket, hanem egyszerűen nem erre fordítom az energiáimat.

Fotó: Koncsol Tünde

„Küldd át az összes képet, majd mi válogatunk.”

Kizárt. Régen 1500-2000 képet készítettem esküvőnként, ma már sokszor 10 ezernél is többet. Ezt hatalmas munka átnézni. Szerencsére kiválóan tudok válogatni. Nem azt mondom, hogy könnyű munka, csak azt, hogy tényleg jól tudok szelektálni. Egyrészt képes vagyok távolságot tartani a saját képeimtől, szakmailag értékelni, és érzem is őket, mik adják a legtöbbet. Másrészt nagyon sok nemzetközi versenyen zsűrizek folyamatosan, így már nem órákat ülök három hasonló kép fölött, hogy eldöntsem, melyik a tökéletes. Végül átadok 800-1200 képet, amely mind különböző, eseménydús, érzelmekkel teli. Ha van is benne ritkán két hasonló, ott általában nagyon fontos az az apró különbség. Így áll össze egy-egy anyagom, ezt a folyamatot nem szeretném átengedni másnak.

„Láttam, hogy kattintgattál te ott többet is, abból nincs még kép?”

Nincs szükség a többi képre. Tudják, hogy gondosan válogatok, és a legjobbakat kapják meg. Bíznak bennem, tudják, hogy a maximumot nyújtom, és egy percig sem szeretnék visszaélni ezzel a megtisztelő bizalommal.

Fotó: Koncsol Tünde